3. fejezet

Már csak pár méter választott el a park bejáratától, mikor a lábaim földbe gyökereztek és nem akartak tovább vinni.
,,Gyerünk, ne légy gyáva." - mondogattam folyamatosan magamban.
Szerencsére elég sok ember hemzsegett így minden feltűnés nélkül el tudtam vegyülni. Mikor a park közepén járhattam le engedtem a pajzsom és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy milliónyi gondolat támadja meg a fejem.
,,Csak legyen itt, csak legyen itt." - összeszorított szemmel ismételgettem.
,,Csak nem engem keresel?" - hallottam meg az oly ismerős hangot, ami nem akart kimenni a fejemből.
Próbáltam csak az Ő hangjára koncentrálni, ami nem igazán ment, mivel még nem próbáltam ilyet.
,,Mióta hallod mások gondolatait?" - tértem rögtön a lényegre.
,,Öt éves korom óta." - hallottam - ,,Amúgy Daren vagyok, te?"
,,Adele." - furcsa volt, hogy érdeklődött irántam.
Egy darabig nem hallottam tőle semmit így kezdtem kissé kétségbeesni, hogy elment.
,,Hogy hogy vissza jöttél?" - szerencsére míg nem ment el.
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Felhúztam néhány pillanatra a pajzsomat, hogy átgondoljam a válaszomat.
,,Beszélni akartam valakivel, aki olyan mint én." - ezt találtam igazából a legjobb válasznak. - ,,Eddig azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen. Te tudtad, hogy nem vagy egyedül?"
,,Csak reméltem, de nem tudtam."
Annyira fura volt az egész, hogy gondolatban beszélgetek valakivel. A kezeim folyamatosan remegtek az ölemben; vagy éppen a padon doboltam amin ültem.
,,Tudsz valamit erről az egészről, hogy miért halljuk más gondolatait?" - tette fel a kérdést, amit én szerettem volna.
,,Nem. Azt reméltem, hogy te tudod." - próbáltam úgy gondolni, hogy ne érezze a csalódottságot.
,,Bocs, hogy nem tudok segíteni."
Frusztráltan fújtam ki a levegőt, de úgy, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Nem akartam, hogy tudja, ki vagyok vagy hogyan nézek ki. Ismét  csend volt kettőnk között, miközben mások gondolatai folyamatosan beáramlottak a fejembe, bár mégsem értettem azokat, mert Daren gondolataira figyeltem.
,,Hány éves vagy?" - hallottam megint.
,,Tizennyolc és te?"
,,Tizenkilenc." - ismét csend volt ami kezdett már nagyon idegesíteni - ,,Miért így beszélgetünk egyébként? Sokkal egyszerűbb lenne, ha személyesen beszélnénk."
Még a gondolat is megrémisztett. Nem voltam felkészülve arra, hogy szembe nézzek Darennel. Kapkodni kezdtem a levegőt, felhúztam a pajzsomat majd a legnagyobb nyugalommal felálltam és elsétáltam a parkból.
Nem akartam semmi mást csak egyedül lenni. Nem akartam senkivel beszélni, csak leülni és hallgatni a csendet. Akármennyire én akartam vissza menni a parkba, annyira gyorsan is akartam eltűnni. Túl sok volt hirtelen, ami történt. Az, hogy valakivel gondolatban beszéltem, olyan volt, mintha csak képzeltem volna. Megugrottam a telefonom csörgésére.
-Igen?
-Szia Adele, Lindsay vagyok. Tudom, hogy előbb kellett volna szólnom és, hogy tanulsz az érettségire, de nekem is csak most szóltak, hogy el kell mennem. Szóval át tudnál jönni, hogy vigyázz Danire?
-Persze, hányra menjek?
-Fél órán belül el kell indulnom, szóval amilyen gyorsan csak tudsz.
-Rendben, sietek. - fújtam ki a levegőt.
Mindenre vágytam csak erre nem. Csak azt tartottam a szemem előtt, hogy így kereshetek pénzt és kifizethetek mindent. Fáradt voltam és éhes de kellett a pénz. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem Lindsayékhez.
-Szia Adele. Annyira hálás vagyok, hogy el tudtál jönni. Te voltál az utolsó esélyem. - ölelt magához Lindsay mire én elengedtem egy fáradt mosolyt. - Kilencig kéne csak maradnom, ha nem gond?
-Nem, semmi baj. Menj csak! Mi el leszünk Danivel.
-Oké, akkor sziasztok. - puszilta meg fiát majd el is ment.
-Adele gyere, nézd apu milyen játékot vett nekem. - fogta meg a kezem és húzott a nappali felé.
Sajnáltam szegény kisfiút. Két éves volt, mikor elhagyta Őket az apja. Azóta mindennel elhalmozza, mindennel kivéve a szeretetével és a törődésével. Dani még ezt hat évesen nem nagyon fogja fel így minden ajándéknak örül és az apjának sikerül megvennie a szeretetét. A nappaliba érve egy teljesen új X-box consol volt mindenféle tartozékokkal.
-Játszunk? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Játsszunk. - mosolyogtam - Milyen játékaid vannak?
Leültem a kanapéra majd Danivel a tengernyi játék között kezdtünk kutatni.
-Autós jó lesz? - nyomta arcomba az egyik tokot.
-Ha megtanítasz játszani akkor oké. - mosolyogtam majd üzembe helyeztem a lemezt.
Dani gyakorlottan nyomkodta a gombokat a joystickon, majd a másikat a kezembe nyomta.
-Ezzel a gombbal adod a gázt, ezzel pedig fékezel. - mutogatott pici ujjaival.
-Értem. De azért majd kímélj meg, mert nem vagyok túl jó ebben. - magyaráztam, miközben autót választottam.
-A kéket válaszd, az a leggyorsabb. - tanácsolta.
Mindent úgy csináltam, ahogy Dani javasolta. Elkezdtük a játékot és eléggé profi módon játszott.
-Na ez nem ér! - kiáltottam fel játékosan.
Hirtelen hatalmas kiabálásra és dörömbölésre lettünk figyelmesek.
-Lindsay! Engedj be! - ordított valaki az ajtó túl oldaláról.
-Ki ez Dani? - néztem a kisfiúra, akin látszott, hogy meg van ijedve.
-Apu. - nézett rám segítség kérően barna szemeivel.
Abban a pillanatban kicsapódott az ajtó és Dani apja dülöngélt be részegen.
-Te meg ki vagy a fiammal? - nézett rám tisztának egyáltalán nem mondható tekintettel. - Azt kérdeztem ki vagy, te ribanc? - ordított, mire Dani ugrott mellettem egyet ijedtében.
Elindult felénk, mire felkaptam a kisfiút és a legközelebbi szobába rohantam vele. Szerencsére az ajtóban volt a kulcs, amit gyorsan el is fordítottam. Pár perc múlva ismét dörömbölni kezdett, Dani pedig hozzám bújt. Megöleltem és simogatni kezdtem a fejét.
-Semmi baj, minden rendben lesz.- nyugtattam miközben én is halálra voltam rémülve.
Fogalmam nem volt mit csináljak, aztán eszembe jutott, hogy Sean a közelben lakik és valószínűleg Daphnie is vele van. Reménykedtem, hogy tudnak nekünk segíteni. Gyorsan a zsebemhez kaptam és felhívtam Daphniet, aki pár csörgés után fel is vette.
-Szia! - köszönt vidáman.
-Hol vagy? - szóltam bele remegő hangon, miközben Dani apja szüntelenül püfölte az ajtót.
-Seannál. De minden oké?
-Itt vagyok Daninél, tudod akire szoktam vigyázni. - ugrottam egyet mivel egy hangos "Engedj be te ribanc" kiáltás jött ismét az ajtó túloldaláról.
-Jesszusom Adele, mi folyik ott? - Daph hangja aggodalommal lett tele és hallottam, ahogyan a háttérben Sean folyton azt kérdezi, hogy mi van.
-Itt van a részeg apja. - számba haraptam, nehogy elsírjam magam. - Be vagyunk zárkózva egy szobába. - elcsuklott a hangom de tartottam magam Dani miatt. - Ide tudtok jönni?
-Persze, mindjárt ott vagyunk. Ki ne mozduljatok a szobából.
-Jó, de siessetek kérlek. - szorítottam össze a szemem.
Annyira ki voltam készülve, hogy a pajzsom szépen leereszkedett és Dani apjának gondolatai beszivárogtak a fejembe.
,,Ez a szerencsétlen nő itthon hagyja a fiamat egy ilyen kis senkivel. Esküszöm megölöm." - nehezen vettem ki a szavait agyát elborító alkohol mennyiség miatt, de annyit pontosan értettem, hogy még jobban félni kezdtem tőle.
-Máskor is jött már ide így apu? - fordultam az ölemben ülő kisfiú felé.
Csak némán bólintott, majd az apja ismét ordítani és dörömbölni kezdett.
-Ilyenkor mindig félek tőle. Anyut is szokta bántani.
A szívem szakadt meg, ahogy Dani rám nézett. Fogalmam nem volt arról, hogy miket élhetett át ez a kisfiú és, hogy vajon hányszor kellett végig néznie, ahogyan az apja megüti az anyukáját. Nem értettem, hogyan lehet egy hat éves kisfiú szemében annyi félelem és szomorúság.
-Gyere ide. - húztam magamhoz. - Nem sokára vége lesz.
Hirtelen abba maradt a kiabálás és minden más zaj.
-Újabban Lindsay ilyen kis taknyosokkal foglalkozik? - hallottam azt a hangot, amitől már kirázott a hideg.
-Nem akarunk balhét. De az egyik szobában van egy lány és, ha jól tudom a maga fia, akik iszonyatosan félnek. - Sean nyugodt hangon beszélt.
Mindig is irigyeltem, hogy a legnagyobb stressz helyzetben is nyugodt tudott maradni és nyugodtan tudott beszélni.
-Mutassak én neked balhét kis haver?
Kezdtem egyre jobban félni, mert nem akartam semmiféle bajt. Azt meg végképp nem akartam, hogy Seannak miattam legyen baja. Gyorsan belehallgattam Dani apjának a fejébe. Meg akarta ütni Seant. Az ajtóhoz rohantam és ordítani kezdtem.
-Sean! Menj onnan!
-Mi van? - kiáltott vissza.
-Meg akar ütni! Menj már! - kiabáltam tovább, de ekkor már csak Daphnie sikítását hallottam.
-Maradj itt, ki ne gyere! - néztem hátra Danire. - Zárd be az ajtót, rendben?
-Ne menj ki Adele! - szaladt hozzám.
Leguggoltam hozzá és úgy beszéltem.
-Nem lesz semmi baj. Itt a telefonom. - nyújtottam át neki a készüléket. - Hívd fel anyukádat és mondj el neki mindent, rendben?
Bólintott. Megpusziltam a homlokát majd kimentem a nappaliba. Sean elterülve feküdt a padlón, Daphnie pedig remegve és sírva állt miközben Danie apja mereven állt egy helyben, míg meg nem szólaltam.
-Mire jó ez magának? - meglepően nyugodt volt a hangom.
-Ó, te is megjöttél? - fordult felém nehézkesen. - Hol a fiam?
-Abban a szobában ül és halálra van rémülve magától.
Gyors érzelem kavalkádot véltem felfedezni az arcán, majd az ajtóhoz mentem és ismét dörömbölni kezdett. Hihetetlenül sajnáltam Danit, hogy egyedül kell lennie bent abban a pillanatban. Kihasználtam az alkalmat és Seanhoz szaladtam, aki még mindig eszméletlenül feküdt a padlón. Leguggoltam mellé és próbáltam felébreszteni.
-Beverte a fejét. - jött oda Daphnie is sírva.
-Hívd a rendőrséget és a mentőket, most! - néztem Daphniera.
Kellett neki néhány másodperc mire észbe kapott. Elővette és sorban hívta a rendőrséget és a mentőket.
,,Adele, gyere vissza. Nagyon félek." - hallottam Dani hangját a fejemben.
Annyira sajnáltam szegény kisfiút, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam Daphniet sem egyedül hagyni.
-Hagyja már abba! Nem érti, hogy ezzel csak még jobban megijeszti? - kiáltottam rá mert már elegem volt az ordibálásából és abban a pillanatban még félelmet sem éreztem.
-Téged rohadtul nem kérdeztelek! - indult meg felém.
A hajamnál fogva rántott fel a földről, mire egy hangos sikítás csúszott ki a számon. A falnak szorított a torkomnál fogva. A hatalmas erő miatt - ami benne volt - alig kaptam levegőt; kezét karmolásztam abban a reményben hátha sikerül lefejtenem magamról erős kezét.
-Engedje már el! - kiáltott Daphnie már zokogva, miközben Sean mellett térdelt, aki kezdett magához térni.
-Kussolsz! - ordított Daphre és még jobbam kezdte szorítani a torkom.
Szédülni kezdtem és a látásom is egyre homályosabbá vált. Az utolsó emlékem az volt, ahogy a rendőrök betörnek a házba.

Nehezen tudtam kinyitni a szemem, úgy éreztem mintha az egész testemre mázsás súlyok lennének pakolva. Tompán pislogtam körbe. Daphnie és a családja illetve Sean is, mind a kórteremben voltak.
-Hogy vagy? - kérdezte halkan barátnőm.
-Mi történt? - hangom gyengébb volt, mint azt képzeltem.
-A kisfiú apja fojtogatott, majd elájultál.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem, ahogy vissza idéztem a történteket.
-Dani jól van?
-Persze, neki semmi baja nem lett csak nagyon meg volt ijedve. Most Lindsayvel vannak a rendőrségen kihallgatáson. A pasit bevitték.
Kissé megkönnyebbültem.
-Sean? - néztem el Daphnie mellett.
Az említett személy felállt a kanapéról, ami a kórteremben volt elhelyezve és az ágyhoz sétált.
-Sajnálom. - kértem bocsánatot bekötött feje miatt.
-Nem gond, meg vagyok. - mosolygott.
-Dehogyisnem gond! - csattantam fel erőtlenül.
Magamat okoltam azért, ami történt vele.
-Én tehetek róla. Én hívtalak oda.
-Én meg mentem is, szóval nem a te hibád. - próbált megnyugtatni bár nem nagyon jött neki össze.
Daphniera néztem és láttam rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.
-Mi a baj?
Rám kapta a tekintetét majd a száját kezdte rágcsálni.
-Egyedül hagynátok minket Adelel? - nézett szüleire és Seanra, akik csak bólintottak és ki is mentek.
Kínos csend telepedett le közünk, ami nem volt megszokott. Fogalmam nem volt róla, hogy mi aggaszthatta annyira Daphniet.
-Honnan tudtad, hogy az a pasi meg fogja ütni Seant?
Hirtelen megértettem a dolgot. Kivert a víz és hirtelen nem tudtam mit válaszolni.
-Nem tudom, csak egyszerűen tudtam. - rántottam meg a vállam, mintha nem érdekelne az egész miközben iszonyatosan féltem, hogy mi fog kisülni az egészből.
-Ne Adele, pont ne nekem akard bemesélni, hogy csak úgy a semmiből tudtad, hogy az az elmebeteg meg akarja ütni Seant. - pattant fel a székről és szokásához híven - mikor ideges - fel-alá kezdett járkálni. - És nehogy azt mond nekem, hogy női megérzés vagy hetedik érzék vagy tudom is én, hogy mi.
Sóhajtottam; nem akartam elmondani neki.
-Nem mondhatom el Daphnie, sajnálom. - a hangom sírós volt. Nem akartam Őt megbántani.
-Miért nem mondhatod el? - csattant fel. - Látnok vagy, vagy mi?
Fogalma nem volt arról, hogy milyen nehéz helyzetben voltam; de nem is hibáztattam érte.
-Mondj már valakit Adele! Honnan a francból tudtad, hogy mit fog tenni? - az első könnycseppek legördültek az arcán én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam.
-Ha elmondanál valószínűleg hülyének néznél és soha többé nem állnál velem szóba. - fordítottam el a fejem és már én is sírni kezdtem.
Éreztem, ahogy Daphnie megfogja a kezem és bátorítás képen meg is szorítja kicsit.
-Akármi is van tudod, hogy nem tennék ilyet. De ez az egész helyzet annyira megrémiszt.
Olyan erővel rágtam a szám belsejét, hogy megéreztem a vér sós ízét számban, mire elfintorodtam.
-Ígérd meg, hogy nem fog felállni és kirohanni, kérlek. - fordultam felé.
Bólintott én pedig nagy levegőt vettem és elmondtam neki azt, amit reméltem, hogy soha nem kell.
-Hallom az emberek gondolatait.
Figyeltem a reakcióját. Ajkai elnyíltak, hogy mondjon valamit de abban a pillanatban be is zárta. Pár percig némán bámultuk egymást, majd Daphnie megrázta a fejét, mintha néhány gondolatot akarna elűzni.
-Mióta? - tette fel a kérdést.
Teljesen már kérdést vártam, de valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy inkább csak érdeklődik a dolog iránt, minthogy elrohanna.
-Öt hat éves korom óta.
Frusztráltam kifújta a levegőt és ismét megszorította a kezem.
-Miért nem mondtad el?
-Nem akartalak megijeszteni és nem akartam, hogy egy komplett idiótának nézz.
-Az én gondolataimat is szoktad hallgatni?
-Direkt soha. - kissé tartottam a választól.
-Mi? Van ilyen direkt és véletlen is vagy mi? - nézett rám hitetlenkedve.
-Képzelj el egy falat. Ha felhúzom az elmém köré nem hallok semmit. De ha leengedem az összes ember gondolatát hallom, aki a közelemben van.
Itt jöhetett el a pillanat, amikor Daphnie kikészült. Elengedte a kezem és felállt.
-E-ez nekem túl sok. Ez most túl sok. - túrt szőke hajába. - Ha ez az egész nem történik meg, elmondtad volna nekem bármikor is?
Szemembe könnyek gyűltek. Nem akartam Daphniet bántani de hazudni sem szerettem volna neki.
-Nem. - mondtam ki őszintén.
Láttam rajta, hogy ez az egy szó sokkal rosszabbul esik neki, mint bármi más.
-Én most inkább elmegyek. - nyelte vissza könnyeit majd kiment a kórteremből.
-Daphnie. - szóltam utána de elcsuklott a hangom, így nem hallotta meg.
Hirtelen tört ki belőlem a zokogás. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Teljesen megértettem Daphnie reakcióját de fogalmam nem volt arról, hogy mikor fog ismét szóba állni velem vagy megbízni bennem; ez volt a legrosszabb. Nem akartam még egy embert elveszíteni. Még egy embert, aki fontos nekem és, akit szeretek.
Abban a pillanatban és helyzetben semmit sem utáltam jobban, mint magamat.