3. fejezet

Már csak pár méter választott el a park bejáratától, mikor a lábaim földbe gyökereztek és nem akartak tovább vinni.
,,Gyerünk, ne légy gyáva." - mondogattam folyamatosan magamban.
Szerencsére elég sok ember hemzsegett így minden feltűnés nélkül el tudtam vegyülni. Mikor a park közepén járhattam le engedtem a pajzsom és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy milliónyi gondolat támadja meg a fejem.
,,Csak legyen itt, csak legyen itt." - összeszorított szemmel ismételgettem.
,,Csak nem engem keresel?" - hallottam meg az oly ismerős hangot, ami nem akart kimenni a fejemből.
Próbáltam csak az Ő hangjára koncentrálni, ami nem igazán ment, mivel még nem próbáltam ilyet.
,,Mióta hallod mások gondolatait?" - tértem rögtön a lényegre.
,,Öt éves korom óta." - hallottam - ,,Amúgy Daren vagyok, te?"
,,Adele." - furcsa volt, hogy érdeklődött irántam.
Egy darabig nem hallottam tőle semmit így kezdtem kissé kétségbeesni, hogy elment.
,,Hogy hogy vissza jöttél?" - szerencsére míg nem ment el.
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Felhúztam néhány pillanatra a pajzsomat, hogy átgondoljam a válaszomat.
,,Beszélni akartam valakivel, aki olyan mint én." - ezt találtam igazából a legjobb válasznak. - ,,Eddig azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen. Te tudtad, hogy nem vagy egyedül?"
,,Csak reméltem, de nem tudtam."
Annyira fura volt az egész, hogy gondolatban beszélgetek valakivel. A kezeim folyamatosan remegtek az ölemben; vagy éppen a padon doboltam amin ültem.
,,Tudsz valamit erről az egészről, hogy miért halljuk más gondolatait?" - tette fel a kérdést, amit én szerettem volna.
,,Nem. Azt reméltem, hogy te tudod." - próbáltam úgy gondolni, hogy ne érezze a csalódottságot.
,,Bocs, hogy nem tudok segíteni."
Frusztráltan fújtam ki a levegőt, de úgy, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Nem akartam, hogy tudja, ki vagyok vagy hogyan nézek ki. Ismét  csend volt kettőnk között, miközben mások gondolatai folyamatosan beáramlottak a fejembe, bár mégsem értettem azokat, mert Daren gondolataira figyeltem.
,,Hány éves vagy?" - hallottam megint.
,,Tizennyolc és te?"
,,Tizenkilenc." - ismét csend volt ami kezdett már nagyon idegesíteni - ,,Miért így beszélgetünk egyébként? Sokkal egyszerűbb lenne, ha személyesen beszélnénk."
Még a gondolat is megrémisztett. Nem voltam felkészülve arra, hogy szembe nézzek Darennel. Kapkodni kezdtem a levegőt, felhúztam a pajzsomat majd a legnagyobb nyugalommal felálltam és elsétáltam a parkból.
Nem akartam semmi mást csak egyedül lenni. Nem akartam senkivel beszélni, csak leülni és hallgatni a csendet. Akármennyire én akartam vissza menni a parkba, annyira gyorsan is akartam eltűnni. Túl sok volt hirtelen, ami történt. Az, hogy valakivel gondolatban beszéltem, olyan volt, mintha csak képzeltem volna. Megugrottam a telefonom csörgésére.
-Igen?
-Szia Adele, Lindsay vagyok. Tudom, hogy előbb kellett volna szólnom és, hogy tanulsz az érettségire, de nekem is csak most szóltak, hogy el kell mennem. Szóval át tudnál jönni, hogy vigyázz Danire?
-Persze, hányra menjek?
-Fél órán belül el kell indulnom, szóval amilyen gyorsan csak tudsz.
-Rendben, sietek. - fújtam ki a levegőt.
Mindenre vágytam csak erre nem. Csak azt tartottam a szemem előtt, hogy így kereshetek pénzt és kifizethetek mindent. Fáradt voltam és éhes de kellett a pénz. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem Lindsayékhez.
-Szia Adele. Annyira hálás vagyok, hogy el tudtál jönni. Te voltál az utolsó esélyem. - ölelt magához Lindsay mire én elengedtem egy fáradt mosolyt. - Kilencig kéne csak maradnom, ha nem gond?
-Nem, semmi baj. Menj csak! Mi el leszünk Danivel.
-Oké, akkor sziasztok. - puszilta meg fiát majd el is ment.
-Adele gyere, nézd apu milyen játékot vett nekem. - fogta meg a kezem és húzott a nappali felé.
Sajnáltam szegény kisfiút. Két éves volt, mikor elhagyta Őket az apja. Azóta mindennel elhalmozza, mindennel kivéve a szeretetével és a törődésével. Dani még ezt hat évesen nem nagyon fogja fel így minden ajándéknak örül és az apjának sikerül megvennie a szeretetét. A nappaliba érve egy teljesen új X-box consol volt mindenféle tartozékokkal.
-Játszunk? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Játsszunk. - mosolyogtam - Milyen játékaid vannak?
Leültem a kanapéra majd Danivel a tengernyi játék között kezdtünk kutatni.
-Autós jó lesz? - nyomta arcomba az egyik tokot.
-Ha megtanítasz játszani akkor oké. - mosolyogtam majd üzembe helyeztem a lemezt.
Dani gyakorlottan nyomkodta a gombokat a joystickon, majd a másikat a kezembe nyomta.
-Ezzel a gombbal adod a gázt, ezzel pedig fékezel. - mutogatott pici ujjaival.
-Értem. De azért majd kímélj meg, mert nem vagyok túl jó ebben. - magyaráztam, miközben autót választottam.
-A kéket válaszd, az a leggyorsabb. - tanácsolta.
Mindent úgy csináltam, ahogy Dani javasolta. Elkezdtük a játékot és eléggé profi módon játszott.
-Na ez nem ér! - kiáltottam fel játékosan.
Hirtelen hatalmas kiabálásra és dörömbölésre lettünk figyelmesek.
-Lindsay! Engedj be! - ordított valaki az ajtó túl oldaláról.
-Ki ez Dani? - néztem a kisfiúra, akin látszott, hogy meg van ijedve.
-Apu. - nézett rám segítség kérően barna szemeivel.
Abban a pillanatban kicsapódott az ajtó és Dani apja dülöngélt be részegen.
-Te meg ki vagy a fiammal? - nézett rám tisztának egyáltalán nem mondható tekintettel. - Azt kérdeztem ki vagy, te ribanc? - ordított, mire Dani ugrott mellettem egyet ijedtében.
Elindult felénk, mire felkaptam a kisfiút és a legközelebbi szobába rohantam vele. Szerencsére az ajtóban volt a kulcs, amit gyorsan el is fordítottam. Pár perc múlva ismét dörömbölni kezdett, Dani pedig hozzám bújt. Megöleltem és simogatni kezdtem a fejét.
-Semmi baj, minden rendben lesz.- nyugtattam miközben én is halálra voltam rémülve.
Fogalmam nem volt mit csináljak, aztán eszembe jutott, hogy Sean a közelben lakik és valószínűleg Daphnie is vele van. Reménykedtem, hogy tudnak nekünk segíteni. Gyorsan a zsebemhez kaptam és felhívtam Daphniet, aki pár csörgés után fel is vette.
-Szia! - köszönt vidáman.
-Hol vagy? - szóltam bele remegő hangon, miközben Dani apja szüntelenül püfölte az ajtót.
-Seannál. De minden oké?
-Itt vagyok Daninél, tudod akire szoktam vigyázni. - ugrottam egyet mivel egy hangos "Engedj be te ribanc" kiáltás jött ismét az ajtó túloldaláról.
-Jesszusom Adele, mi folyik ott? - Daph hangja aggodalommal lett tele és hallottam, ahogyan a háttérben Sean folyton azt kérdezi, hogy mi van.
-Itt van a részeg apja. - számba haraptam, nehogy elsírjam magam. - Be vagyunk zárkózva egy szobába. - elcsuklott a hangom de tartottam magam Dani miatt. - Ide tudtok jönni?
-Persze, mindjárt ott vagyunk. Ki ne mozduljatok a szobából.
-Jó, de siessetek kérlek. - szorítottam össze a szemem.
Annyira ki voltam készülve, hogy a pajzsom szépen leereszkedett és Dani apjának gondolatai beszivárogtak a fejembe.
,,Ez a szerencsétlen nő itthon hagyja a fiamat egy ilyen kis senkivel. Esküszöm megölöm." - nehezen vettem ki a szavait agyát elborító alkohol mennyiség miatt, de annyit pontosan értettem, hogy még jobban félni kezdtem tőle.
-Máskor is jött már ide így apu? - fordultam az ölemben ülő kisfiú felé.
Csak némán bólintott, majd az apja ismét ordítani és dörömbölni kezdett.
-Ilyenkor mindig félek tőle. Anyut is szokta bántani.
A szívem szakadt meg, ahogy Dani rám nézett. Fogalmam nem volt arról, hogy miket élhetett át ez a kisfiú és, hogy vajon hányszor kellett végig néznie, ahogyan az apja megüti az anyukáját. Nem értettem, hogyan lehet egy hat éves kisfiú szemében annyi félelem és szomorúság.
-Gyere ide. - húztam magamhoz. - Nem sokára vége lesz.
Hirtelen abba maradt a kiabálás és minden más zaj.
-Újabban Lindsay ilyen kis taknyosokkal foglalkozik? - hallottam azt a hangot, amitől már kirázott a hideg.
-Nem akarunk balhét. De az egyik szobában van egy lány és, ha jól tudom a maga fia, akik iszonyatosan félnek. - Sean nyugodt hangon beszélt.
Mindig is irigyeltem, hogy a legnagyobb stressz helyzetben is nyugodt tudott maradni és nyugodtan tudott beszélni.
-Mutassak én neked balhét kis haver?
Kezdtem egyre jobban félni, mert nem akartam semmiféle bajt. Azt meg végképp nem akartam, hogy Seannak miattam legyen baja. Gyorsan belehallgattam Dani apjának a fejébe. Meg akarta ütni Seant. Az ajtóhoz rohantam és ordítani kezdtem.
-Sean! Menj onnan!
-Mi van? - kiáltott vissza.
-Meg akar ütni! Menj már! - kiabáltam tovább, de ekkor már csak Daphnie sikítását hallottam.
-Maradj itt, ki ne gyere! - néztem hátra Danire. - Zárd be az ajtót, rendben?
-Ne menj ki Adele! - szaladt hozzám.
Leguggoltam hozzá és úgy beszéltem.
-Nem lesz semmi baj. Itt a telefonom. - nyújtottam át neki a készüléket. - Hívd fel anyukádat és mondj el neki mindent, rendben?
Bólintott. Megpusziltam a homlokát majd kimentem a nappaliba. Sean elterülve feküdt a padlón, Daphnie pedig remegve és sírva állt miközben Danie apja mereven állt egy helyben, míg meg nem szólaltam.
-Mire jó ez magának? - meglepően nyugodt volt a hangom.
-Ó, te is megjöttél? - fordult felém nehézkesen. - Hol a fiam?
-Abban a szobában ül és halálra van rémülve magától.
Gyors érzelem kavalkádot véltem felfedezni az arcán, majd az ajtóhoz mentem és ismét dörömbölni kezdett. Hihetetlenül sajnáltam Danit, hogy egyedül kell lennie bent abban a pillanatban. Kihasználtam az alkalmat és Seanhoz szaladtam, aki még mindig eszméletlenül feküdt a padlón. Leguggoltam mellé és próbáltam felébreszteni.
-Beverte a fejét. - jött oda Daphnie is sírva.
-Hívd a rendőrséget és a mentőket, most! - néztem Daphniera.
Kellett neki néhány másodperc mire észbe kapott. Elővette és sorban hívta a rendőrséget és a mentőket.
,,Adele, gyere vissza. Nagyon félek." - hallottam Dani hangját a fejemben.
Annyira sajnáltam szegény kisfiút, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam Daphniet sem egyedül hagyni.
-Hagyja már abba! Nem érti, hogy ezzel csak még jobban megijeszti? - kiáltottam rá mert már elegem volt az ordibálásából és abban a pillanatban még félelmet sem éreztem.
-Téged rohadtul nem kérdeztelek! - indult meg felém.
A hajamnál fogva rántott fel a földről, mire egy hangos sikítás csúszott ki a számon. A falnak szorított a torkomnál fogva. A hatalmas erő miatt - ami benne volt - alig kaptam levegőt; kezét karmolásztam abban a reményben hátha sikerül lefejtenem magamról erős kezét.
-Engedje már el! - kiáltott Daphnie már zokogva, miközben Sean mellett térdelt, aki kezdett magához térni.
-Kussolsz! - ordított Daphre és még jobbam kezdte szorítani a torkom.
Szédülni kezdtem és a látásom is egyre homályosabbá vált. Az utolsó emlékem az volt, ahogy a rendőrök betörnek a házba.

Nehezen tudtam kinyitni a szemem, úgy éreztem mintha az egész testemre mázsás súlyok lennének pakolva. Tompán pislogtam körbe. Daphnie és a családja illetve Sean is, mind a kórteremben voltak.
-Hogy vagy? - kérdezte halkan barátnőm.
-Mi történt? - hangom gyengébb volt, mint azt képzeltem.
-A kisfiú apja fojtogatott, majd elájultál.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem, ahogy vissza idéztem a történteket.
-Dani jól van?
-Persze, neki semmi baja nem lett csak nagyon meg volt ijedve. Most Lindsayvel vannak a rendőrségen kihallgatáson. A pasit bevitték.
Kissé megkönnyebbültem.
-Sean? - néztem el Daphnie mellett.
Az említett személy felállt a kanapéról, ami a kórteremben volt elhelyezve és az ágyhoz sétált.
-Sajnálom. - kértem bocsánatot bekötött feje miatt.
-Nem gond, meg vagyok. - mosolygott.
-Dehogyisnem gond! - csattantam fel erőtlenül.
Magamat okoltam azért, ami történt vele.
-Én tehetek róla. Én hívtalak oda.
-Én meg mentem is, szóval nem a te hibád. - próbált megnyugtatni bár nem nagyon jött neki össze.
Daphniera néztem és láttam rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.
-Mi a baj?
Rám kapta a tekintetét majd a száját kezdte rágcsálni.
-Egyedül hagynátok minket Adelel? - nézett szüleire és Seanra, akik csak bólintottak és ki is mentek.
Kínos csend telepedett le közünk, ami nem volt megszokott. Fogalmam nem volt róla, hogy mi aggaszthatta annyira Daphniet.
-Honnan tudtad, hogy az a pasi meg fogja ütni Seant?
Hirtelen megértettem a dolgot. Kivert a víz és hirtelen nem tudtam mit válaszolni.
-Nem tudom, csak egyszerűen tudtam. - rántottam meg a vállam, mintha nem érdekelne az egész miközben iszonyatosan féltem, hogy mi fog kisülni az egészből.
-Ne Adele, pont ne nekem akard bemesélni, hogy csak úgy a semmiből tudtad, hogy az az elmebeteg meg akarja ütni Seant. - pattant fel a székről és szokásához híven - mikor ideges - fel-alá kezdett járkálni. - És nehogy azt mond nekem, hogy női megérzés vagy hetedik érzék vagy tudom is én, hogy mi.
Sóhajtottam; nem akartam elmondani neki.
-Nem mondhatom el Daphnie, sajnálom. - a hangom sírós volt. Nem akartam Őt megbántani.
-Miért nem mondhatod el? - csattant fel. - Látnok vagy, vagy mi?
Fogalma nem volt arról, hogy milyen nehéz helyzetben voltam; de nem is hibáztattam érte.
-Mondj már valakit Adele! Honnan a francból tudtad, hogy mit fog tenni? - az első könnycseppek legördültek az arcán én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam.
-Ha elmondanál valószínűleg hülyének néznél és soha többé nem állnál velem szóba. - fordítottam el a fejem és már én is sírni kezdtem.
Éreztem, ahogy Daphnie megfogja a kezem és bátorítás képen meg is szorítja kicsit.
-Akármi is van tudod, hogy nem tennék ilyet. De ez az egész helyzet annyira megrémiszt.
Olyan erővel rágtam a szám belsejét, hogy megéreztem a vér sós ízét számban, mire elfintorodtam.
-Ígérd meg, hogy nem fog felállni és kirohanni, kérlek. - fordultam felé.
Bólintott én pedig nagy levegőt vettem és elmondtam neki azt, amit reméltem, hogy soha nem kell.
-Hallom az emberek gondolatait.
Figyeltem a reakcióját. Ajkai elnyíltak, hogy mondjon valamit de abban a pillanatban be is zárta. Pár percig némán bámultuk egymást, majd Daphnie megrázta a fejét, mintha néhány gondolatot akarna elűzni.
-Mióta? - tette fel a kérdést.
Teljesen már kérdést vártam, de valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy inkább csak érdeklődik a dolog iránt, minthogy elrohanna.
-Öt hat éves korom óta.
Frusztráltam kifújta a levegőt és ismét megszorította a kezem.
-Miért nem mondtad el?
-Nem akartalak megijeszteni és nem akartam, hogy egy komplett idiótának nézz.
-Az én gondolataimat is szoktad hallgatni?
-Direkt soha. - kissé tartottam a választól.
-Mi? Van ilyen direkt és véletlen is vagy mi? - nézett rám hitetlenkedve.
-Képzelj el egy falat. Ha felhúzom az elmém köré nem hallok semmit. De ha leengedem az összes ember gondolatát hallom, aki a közelemben van.
Itt jöhetett el a pillanat, amikor Daphnie kikészült. Elengedte a kezem és felállt.
-E-ez nekem túl sok. Ez most túl sok. - túrt szőke hajába. - Ha ez az egész nem történik meg, elmondtad volna nekem bármikor is?
Szemembe könnyek gyűltek. Nem akartam Daphniet bántani de hazudni sem szerettem volna neki.
-Nem. - mondtam ki őszintén.
Láttam rajta, hogy ez az egy szó sokkal rosszabbul esik neki, mint bármi más.
-Én most inkább elmegyek. - nyelte vissza könnyeit majd kiment a kórteremből.
-Daphnie. - szóltam utána de elcsuklott a hangom, így nem hallotta meg.
Hirtelen tört ki belőlem a zokogás. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Teljesen megértettem Daphnie reakcióját de fogalmam nem volt arról, hogy mikor fog ismét szóba állni velem vagy megbízni bennem; ez volt a legrosszabb. Nem akartam még egy embert elveszíteni. Még egy embert, aki fontos nekem és, akit szeretek.
Abban a pillanatban és helyzetben semmit sem utáltam jobban, mint magamat.

2. fejezet

A szívem heves dobogásba kezdett, a kezeim pedig remegtek. Nem tudtam mire vélni az egészet. Mindaddig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki olvas mások fejében.
,,Igen, olyan vagyok, mint te." - furakodott be hangosan ismét a fejembe a hang a többi ember gondolata közé.
,,Ki vagy te?" - ügyeltem arra, hogy úgy gondoljam a szavakat, hogy azok érthetőek legyenek.
,,Egy ugyanolyan hétköznapi ember, mint te. Látszólag."
Az egész annyira bizarr volt, ahogy gondolatban beszéltem valakivel.
,,Miért félsz?"
,,Mássz ki a fejemből!" - ordítottam gondolatban.
,,Te is tudod, hogy nem vagyok benne, de elég hangosak a gondolataid." - olyan volt, mintha szórakozott volna rajtam.
-Adele! Hallod?! - Daphnie zökkentett ki a gondolati beszélgetésből, amit egyáltalán nem bántam.  - Biztos jól vagy? Olyan vagy, mint aki szellemet látott.
-Nem érzem jól magam. - szorítottam össze a szemem, miközben nagy nehézségek árán sikerült újra felhúznom a pajzsom. - Menjünk haza.
-Rendben. - vágott együtt érző arcot barátnőm, majd elindultunk haza.
Hazafelé végig azon erőlködtem, nehogy leereszkedjen a pajzsom és olyanokat halljak meg, amit nem kéne.
-Jesszusom ez a pasi, hogy nézett téged. - szakított meg a koncentrálásban Daph ismét.
-Nem láttam. - válaszoltam halkan.
-Néha tök jó lenne, ha hallanánk, hogy mit gondolnak az emberek. Mint például az a fiú, aki bámult.
-Szerintem nem lenne olyan jó buli. - kezdtem rögtön tiltakozni.
-Miért? Könnyebben ki tudnánk szűrni, hogy kik az igaz barátok és kik nem.
Daphnie olyan könnyedséggel beszélt erről pedig, ha tudná, hogy mennyire nem olyan klassz dolog, mint amilyennek képzeli.
-Pont ez az. Lehet nem is lennének barátaink. Ki tudja lehet, hogy ha te is hallottad volna Sean gondolatait annak idején, akkor most nem lennétek együtt.
-Ezt most úgy mondod, mintha te hallottad volna. - nézett rá miközben felhúzta egyik szemöldökét.
Tátott szájjal bámultam rá.
-Hallottad?
-Mi van? Jesszusom Daphnie, gondolat olvasók nem léteznek.
-Honnan tudod? És én például honnan tudjam, hogy mondjuk te nem vagy-e az.
Összeráncolt szemöldökkel néztem Daphnie szinte választ követelő arcát.
-Túl élénk a fantáziád. - legyintettem.
-Mondj olyat, amit nem tudok. - kacsintott mire mindketten elkezdtünk nevetni.
-Én ezzel csak azt akarom mondani, hogy szerintem jobb, ha bizonyos dolgok nem kerülnek felszínre.
-Lehet, én azért egyszer eltöltenék egy napot, hogy mindent hallok.
-Te tudod. - rántottam vállat. - Bejössz? - kérdeztem ugyanis már idők közben haza értünk.
-Ha nem zavarok.
-Nyilván zavarsz. - emeltem égnek a tekintetem és már nyitottam is az ajtót.
-Oh, szia kutyus. - dögönyözte meg Ladyt, aki egyből felugrott rá. - Na jó, ennyire azért nem vagyunk jóban. - próbálta magáról lehámozni kutyámat, aki hajthatatlan volt.
-Lady! Helyedre! - szóltam rá és egyből abba is hagyta kis akcióját. - Hogy állsz a tételekkel?
-Nagyon sehogy. Annyira nincs idegzetem meg türelmem ehhez az érettségihez. Anyuék állandóan piszkálnak, hogy tanuljak én meg inkább Seannal vagyok.
-Tudod, hogy csak jót akarnak neked. - ha valaki átlátta ezt, akkor én biztos.
Mikor elveszítettem anyuékat akkor jöttem rá dolgokra, hogy mit miért csináltak.
-Tudom. - sóhajtott. - Kérdezhetek valamit?
Bólintottam ahelyett, hogy bármit is mondtam volna.
-Neked nem hiányzik Birmingham? Hisz csak ott születtél és éltél tizenöt évig.
Elgondolkodtam a kérdésen, mert soha nem járt még ezen az eszem. Mindig csak a szüleim hiányoztak.
-Hát nem tudom. - ültem le barátnőm mellé a kanapéra. - Igazából nincsen semmi, ami odakötne. Az ottani nagyszüleim réges-régen meghaltak. Barátaim nem voltak, a házunkból pedig semmi sem maradt. Talán csak azok a helyek hiányzanak ahová eljártunk.
-Hová jártatok? - fura, hogy Daphnie ilyenekről kérdezett, mert azelőtt soha nem tett ilyet.
-Minden vasárnap elmentünk fagyizni a két utcával lejjebb lévő cukrászdába. Télen mondjuk csak sütiztünk, de mindig ott voltunk.
-És hogy hogy ott nem voltak barátaid?
-Ott is ugyanolyan csendes voltam. Csak ott senki nem volt olyan, mint te, hogy odajött volna.
Az igaz ok az volt, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni tizenöt éves koromig a képességemmel. Mikor anyuék meghaltak akkor tájban tanultam meg irányítani, mert egy idő után elegem volt a sajnálkozó gondolatokból. Láttam Daphnien, hogy mennyire elszörnyed még a gondolattól is.
-Ugye tudod, hogy rám és a családomra életed végéig számíthatsz?
Könnyes szemekkel bólintottam.
-Aj, ne bőgj mert akkor én is elbőgöm magam. - mosolygott de láttam a könnyeket a szemében, majd gyorsan magához rántott, hogy megöleljen.
Akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim. Daphnie és a családja volt az egyetlen, akikre számíthattam bármi történt. A kávézói állásomat is az apukájának köszönhetem és minden más alkalmi munkámat. Családom helyett, családom voltak.
-Annyira szeretlek titeket és annyira köszönök mindent. - szipogtam.
-Mi is szeretünk és tudod, hogy már családtag vagy.
Nagyon sokat jelentett ez nekem.
-Tudod mit? - húzódott el tőlem majd megtörölte kissé kipirosodott, könnyes arcát. - Aludj ma nálunk!
-Biztos?
-Tuti! Na nyomás, szedd össze a cuccod és...- hirtelen megállt.
-Mi van?
-A sulinál hagytuk a kocsit. - csapott a homlokára.
-Az ciki. Akkor tényleg sietek. - rohantam fel.
Egy nagyobb táskába beledobtam a ruháimat, amiben másnap megyek suliba, összeszedtem a könyveimet és már készen is voltam. Míg pakoltam végig azon járt a fejem, hogy ki lehet az, akivel beszéltem. Igazából féltem az egész helyzettől, mert valamiért úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Legalábbis a gondolataim biztosan nem. Lassan lebaktattam, adtam enni és inni Ladynek majd elindultunk vissza a sulihoz. Fokozottan ügyeltem arra, hogy a pajzsom egy percre se ereszkedjen le.

-Adele, szívem! De rég láttalak. - ölelt meg Teresa, Daphnie anyukája.
-Szia. - öleltem vissza.
-Hogy hogy itt? - terelt be lassan a konyhába, majd ültetett le az asztalhoz.
-Daphnie rávett, hogy aludjak itt.- mosolyogtam miközben az említett bement a nappaliba.
-Jól tette. Pont jókor jöttetek, mert most kezdünk neki vacsorázni.
-Oké, mindjárt jövök csak felviszem a táskám.
Otthonosan mozogtam már a házban. Ahogy mentem a folyosón végig néztem a falra akasztott képeket - már vagy ezredjére. Sorban, egymás után jöttek a családi fotók. Az egyik előtt megálltam és hosszan néztem. Daphnie volt rajta, a testvérei és én. Mintha teljesen én is közéjük tartoznék, hihetetlen jó érzés volt.
-Család! Vacsora! - hallottam meg Teresa hangját.
Gyorsan beraktam a holmimat Daph szobájába, majd én is csatlakoztam. Már mindenki ott ült, még Daphnie iker öccsei is. Leültem Daphnie mellé és megkezdődött a vacsora. Jól esett végre társaságban enni, nem pedig egyedül a tévét bámulva.
-Milyen a munka? - tette fel a kérdést Peter, Daph apukája.
-Nagyon jó. - mosolyogtam. ,,Iant leszámítva." - tettem hozzá magamban.
-Ennek örülök. Michael is meg van veled elégedve.
Mosolyogva bólintottam.
-Bár most ki akarom venni a hétvégét az érettségi miatt.
-Ez jó ötlet, biztosan el fog engedni. - helyeselt két falat között Teresa. - Jó lenne, ha Daphnie is végre komolyan venné. - nézett szigorúan lányára.
-Anya ezt légyszi, ne most kezd el. - emelte égnek tekintetét.
-Nem kezdek semmit, de jövőhéten érettségi és állítom, hogy még egy szót sem tanultál.
Kínos volt a helyet, így mindenki csendben üt és evett. Egy idő után Teresa törte meg a csendet.
-Adele, már kinézted a ruhád, amiben a bálba fogsz menni? - próbálta enyhíteni a helyzetet.
-Nem hiszem, hogy elmegyek, így ruhára sincs szükségem. - húztam el a szám keserűen mégis mosolyogva.
Daphnie anyukája is tudja, hogy soha egy bálban sem voltam még, kísérő hiánya miatt. Nem is tudom, honnan jött neki ez a gondolat, hogy a mostani bálra elmegyek.
Vacsora után segítettünk elpakolni, majd elvonultuk a szobába.
-Annyira elegem van már ebből. Úgy bánnak velem, mint egy öt éves kislánnyal.
-Az Ő szemükbe mindig öt éves kislány leszel. - huppantam le az ágyra, miközben barátnőm fel-alá mászkált, mint egy mérgezett egér.
-Tudom, de akkor is tekinthetnének rám kicsit felnőttként. - tárta szét karjait hitetlenkedő arccal.
-Megértelek, de csak azt akarják, hogy jól végezz és legyen belőled valaki.
-Hé, én így is vagyok valaki. - tette csípőre a kezét. - Néha elgondolkozom, hogy kinek az oldalán állsz. - nézett rám komolyan, de látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne nevesse el magát.
Arckifejezését bámulva hangosan elnevettem magam.
-Te most kiröhögsz? - nézett rám ismét hitetlenkedve még mindig vissza tartva előtörni vágyó nevetését.
Egyre torzuló arcán még jobban nevettem, majd hirtelen rám vetette magát és egy párnával püfölni kezdett. Én sem fogtam vissza magam, a legnagyobb párnát fogva szálltam én is harcba. Addig szerencsétlenkedtünk, míg legurultunk az ágyról és egymáson landoltunk.
-Idióta, ez a te hibád! - röhögtem, miközben próbáltam kimászni alóla.
-Persze, csak nyugodtan fogd rám. Te kezdted az egészet.
-Na jó, hagyjál! Megyek inkább lezuhanyzom. - tápászkodtam fel a földről nagy nehezen.
Kimentem a fürdőbe, beálltam a zuhany alá és végre leereszthettem a pajzsom. Elgondolkoztam az egész napon és az idegenen, aki olyan mint én. Mindeddig azt hittem, hogy egyedül vagyok a világban ezzel a képességgel, majd tizennyolc év után rá kellett jönnöm, hogy mégse. Vajon mennyien lehetnek még rajtunk kívül, akik olvasnak mások gondolataiban? Zuhanyzás végére arra jutottam, hogy valamelyik nap elfogok menni megint a parkba, hátha ott lesz ez a valaki. Hátha Ő többet tud erről az egészről, ugyanis én semmit nem tudok a gondolatolvasásról. Hogy egyáltalán miért van ez, miért alakult ki. Reméltem, hogy az a valaki választ tud adni a kérdéseimre.
-Készen vagy már? - dörömbölt az ajtón Daph.
-Egy perc. - szóltam vissza, majd gyorsan megtörölköztem, felkaptam magamra a pizsamám és kibaktattam a fürdőből.
-Ideje volt. - emelte égnek tekintetét mosolyogva, majd átvette a helyem.
Egyedül maradtam a szobában, amiben már oly sok mindenen keresztül mentünk Daphnieval. Emlékszem abban az évben, mikor ide kerültem - másodikban - állandóan rossz jegyeket kapott, ezért a szülei nem engedték sehova. Két hétig a sulin kívül nem találkoztunk. Aztán az egyik délután a szülei eljöttek értem, hogy menjek át, mert Daphnie azt mondta, nem lesz hajlandó semmit csinálni addig, amíg nem találkozhat velem sulin kívül. Nagyapa persze elengedett, hiszen mindig is Ő volt az engedékenyebb. Akkor egész éjjel fent voltunk, szerelmes filmeket néztünk és újságokból vágtunk ki pasikat, majd raktuk össze az ideálunkat. Reggel aztán nem bírtunk felkelni és elkéstünk a suliból. Persze akkor is megkaptuk a leszidást de nekünk teljesen megérte. Mindig is példa mutató, jó kislány voltam így néha jól esett kicsit rossznak lenni, amit valljunk be, Daphnie mellett nem volt nehéz elérni. Ahogy nosztalgiáztam szinte észre se vettem, hogy a gondolatok sunyin beszöktek a fejembe. Teresa gondolatai voltak a legerősebbek.
,,Hogy kéne elmondani a gyerekeknek, hogy Peterrel már nem olyan a házasságunk, mint volt. Istenem, mi lesz?!"
Kipattant a szemem. Mi? Daphnie szülei válni akarnak?
-Mi a baj?
Fel sem tűnt, hogy barátnőm már a szobában van.
-Semmi. - ráztam meg a fejem és felhúztam a pajzsot, hogy ne halljak semmit.
-Olyan fura vagy ma. Biztos minden rendben van? Tudod, hogy nekem elmondhatod.
-Tudom, de tényleg minden oké, csak mostanában minden rám zúdult. - terelni kezdtem és még hazudni sem hazudtam.
-Mesélj! - ült le mellé és karolt át.
-Itt az érettségi, éjt nappallá téve tanulok, de mégis úgy érzem, hogy nem tudok semmit. Elvagyok maradva a számlákkal pedig szinte minden szabadidőmet lefoglalja a munka, hogy pénzt keressek de még ez sem elég. Ráadásul nem sokára három éve, hogy a nagyi meghalt.
-Az érettségi miatt ne aggódj, menni fog. - simogatta meg a hátam. - És miért nem szóltál, hogy el vagy maradva? Tudod, hogy csak szólnod kell és segítünk.
-Tudom, de nem akarok élősködni. A saját lábamon kell megállnom.
-Adele, tizennyolc évesen nincs élő rokonod, vagy legalább is olyan, aki törődne veled bármit is. Csak ránk számíthatsz. Akármennyire is játsszuk a felnőttet nem vagyunk azok. Egy tizennyolc éves lánynak nem úgy kéne élnie, mint neked. Tudom, hogy nem te tehetsz erről, de legalább hagyd, hogy segítsünk neked.
Igaza volt Daphnienak. Még gyerek voltam, akinek törődésre és segítése van szüksége. Túl korán kellett egyedül talpra állnom, túl korán kellett önállósodnom. Éreztem, ahogy a könnyek megindulnak szememből és sebesen folynak le az arcomon. Hirtelen zúdultak rám az érzések. A szüleim hiánya, a nagyim halála, a nap mikor papa elmondta, hogy rákos.
-Gyere ide! - ölelt meg szorosan Daph, ami jelen pillanatban a legjobban esett.
Mondani nem tudtam semmit és úgy éreztem, mintha a karjaimon mázsás súlyok lennének, így mozdulni sem bírtam. Utáltam az életemet. Mindent utáltam.
Sosem értettem mit tettem azért, hogy ezt kaptam. Magamban kerestem mindig a hibát, hogy mi olyat cselekedhettem, amiért a sors elvette tőlem azokat, akik szerettem. Ráadásul nem volt elég, hogy tizenhét éves koromra teljesen elárvultam, hanem még itt volt a legidegesítőbb tulajdonságom, a gondolatolvasás, ami csak még jobban nehezítette az amúgy sem könnyű életemet. Mikor nagyapa meghalt és egyedül maradtam, belefáradtam abba, hogy fenn tartsam a pajzsom így a sajnálkozó és undorodó gondolatok szabadon mászkáltak ki-be a fejemben. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek, amire nem is egyszer, de nem is kétszer tettem kísérletet. Nem akartam élni, nem láttam értelmét az életemnek. Úgy éreztem könnyebb lenne eldobni semmit érő életem, minthogy egyedül kínlódjam végig, család nélkül. Egyszer a szobámban ültem, újabb öngyilkossági kísérletet akartam tenni, mikor Daphnie rám nyitott. Soha nem mondtam el neki, hogy miket tettem magammal és, hogy mit akartam egyáltalán tenni, így amikor meglátott teljesen lesápadt és azt sem tudta, hogyan hasson rám, miközben jobban sírt, mint én. Addigra már sírni sem tudtam. Akkor, azon a délutánon jöttem rá, hogy Daphnie az egyetlen ember, akiért élnem kell; akiért muszáj élnem. Még aznap átköltöztetett magukhoz, hogy ne legyek egyedül és, hogy még véletlenül se tegyek semmi ostobaságot. Állandóan Daph üvöltő gondolatait hallottam, miszerint aggódik értem. Rendes dolog volt tőle és valamilyen szinten jól is esett, de egy idő után nagyon zavaró volt így megint elkezdtem erőltetni a pajzsomat. Egyszer ideg összeroppanást kaptam a sok stressz, idegesség és erőlködés miatt, amiért egy hétig kórházban is voltam. Életem legrosszabb időszaka volt. Suliba se jártam, de bő három hónap alatt rájöttem, hogy össze kell szednem magam, mert sem anyuék sem a nagyiék nem akarnák, hogy ilyen életet éljek.
-Feküdjünk le! Pihenj! Aztán meglátjuk holnap, hogy milyen állapotban leszel és eldöntjük, hogy megyünk-e suliba. - simogatta meg a fejem Daph.
Mikor lefeküdtem akkor vettem csak észre, hogy abba hagytam a sírást. Ahogy próbáltam magamra erőltetni az alvást rájöttem, hogy beszélnem kell egy olyan emberrel, aki olyan, mint én. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy vissza fogok menni az első adandó alkalommal a parkba, hogy beszéljek azzal a fiúval. Ha nem lesz ott, addig fogok vissza járni míg újra kapcsolatba nem fogok kerülni vele.