A szívem heves dobogásba kezdett, a kezeim pedig remegtek. Nem tudtam mire vélni az egészet. Mindaddig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki olvas mások fejében.
,,Igen, olyan vagyok, mint te." - furakodott be hangosan ismét a fejembe a hang a többi ember gondolata közé.
,,Ki vagy te?" - ügyeltem arra, hogy úgy gondoljam a szavakat, hogy azok érthetőek legyenek.
,,Egy ugyanolyan hétköznapi ember, mint te. Látszólag."
Az egész annyira bizarr volt, ahogy gondolatban beszéltem valakivel.
,,Miért félsz?"
,,Mássz ki a fejemből!" - ordítottam gondolatban.
,,Te is tudod, hogy nem vagyok benne, de elég hangosak a gondolataid." - olyan volt, mintha szórakozott volna rajtam.
-Adele! Hallod?! - Daphnie zökkentett ki a gondolati beszélgetésből, amit egyáltalán nem bántam. - Biztos jól vagy? Olyan vagy, mint aki szellemet látott.
-Nem érzem jól magam. - szorítottam össze a szemem, miközben nagy nehézségek árán sikerült újra felhúznom a pajzsom. - Menjünk haza.
-Rendben. - vágott együtt érző arcot barátnőm, majd elindultunk haza.
Hazafelé végig azon erőlködtem, nehogy leereszkedjen a pajzsom és olyanokat halljak meg, amit nem kéne.
-Jesszusom ez a pasi, hogy nézett téged. - szakított meg a koncentrálásban Daph ismét.
-Nem láttam. - válaszoltam halkan.
-Néha tök jó lenne, ha hallanánk, hogy mit gondolnak az emberek. Mint például az a fiú, aki bámult.
-Szerintem nem lenne olyan jó buli. - kezdtem rögtön tiltakozni.
-Miért? Könnyebben ki tudnánk szűrni, hogy kik az igaz barátok és kik nem.
Daphnie olyan könnyedséggel beszélt erről pedig, ha tudná, hogy mennyire nem olyan klassz dolog, mint amilyennek képzeli.
-Pont ez az. Lehet nem is lennének barátaink. Ki tudja lehet, hogy ha te is hallottad volna Sean gondolatait annak idején, akkor most nem lennétek együtt.
-Ezt most úgy mondod, mintha te hallottad volna. - nézett rá miközben felhúzta egyik szemöldökét.
Tátott szájjal bámultam rá.
-Hallottad?
-Mi van? Jesszusom Daphnie, gondolat olvasók nem léteznek.
-Honnan tudod? És én például honnan tudjam, hogy mondjuk te nem vagy-e az.
Összeráncolt szemöldökkel néztem Daphnie szinte választ követelő arcát.
-Túl élénk a fantáziád. - legyintettem.
-Mondj olyat, amit nem tudok. - kacsintott mire mindketten elkezdtünk nevetni.
-Én ezzel csak azt akarom mondani, hogy szerintem jobb, ha bizonyos dolgok nem kerülnek felszínre.
-Lehet, én azért egyszer eltöltenék egy napot, hogy mindent hallok.
-Te tudod. - rántottam vállat. - Bejössz? - kérdeztem ugyanis már idők közben haza értünk.
-Ha nem zavarok.
-Nyilván zavarsz. - emeltem égnek a tekintetem és már nyitottam is az ajtót.
-Oh, szia kutyus. - dögönyözte meg Ladyt, aki egyből felugrott rá. - Na jó, ennyire azért nem vagyunk jóban. - próbálta magáról lehámozni kutyámat, aki hajthatatlan volt.
-Lady! Helyedre! - szóltam rá és egyből abba is hagyta kis akcióját. - Hogy állsz a tételekkel?
-Nagyon sehogy. Annyira nincs idegzetem meg türelmem ehhez az érettségihez. Anyuék állandóan piszkálnak, hogy tanuljak én meg inkább Seannal vagyok.
-Tudod, hogy csak jót akarnak neked. - ha valaki átlátta ezt, akkor én biztos.
Mikor elveszítettem anyuékat akkor jöttem rá dolgokra, hogy mit miért csináltak.
-Tudom. - sóhajtott. - Kérdezhetek valamit?
Bólintottam ahelyett, hogy bármit is mondtam volna.
-Neked nem hiányzik Birmingham? Hisz csak ott születtél és éltél tizenöt évig.
Elgondolkodtam a kérdésen, mert soha nem járt még ezen az eszem. Mindig csak a szüleim hiányoztak.
-Hát nem tudom. - ültem le barátnőm mellé a kanapéra. - Igazából nincsen semmi, ami odakötne. Az ottani nagyszüleim réges-régen meghaltak. Barátaim nem voltak, a házunkból pedig semmi sem maradt. Talán csak azok a helyek hiányzanak ahová eljártunk.
-Hová jártatok? - fura, hogy Daphnie ilyenekről kérdezett, mert azelőtt soha nem tett ilyet.
-Minden vasárnap elmentünk fagyizni a két utcával lejjebb lévő cukrászdába. Télen mondjuk csak sütiztünk, de mindig ott voltunk.
-És hogy hogy ott nem voltak barátaid?
-Ott is ugyanolyan csendes voltam. Csak ott senki nem volt olyan, mint te, hogy odajött volna.
Az igaz ok az volt, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni tizenöt éves koromig a képességemmel. Mikor anyuék meghaltak akkor tájban tanultam meg irányítani, mert egy idő után elegem volt a sajnálkozó gondolatokból. Láttam Daphnien, hogy mennyire elszörnyed még a gondolattól is.
-Ugye tudod, hogy rám és a családomra életed végéig számíthatsz?
Könnyes szemekkel bólintottam.
-Aj, ne bőgj mert akkor én is elbőgöm magam. - mosolygott de láttam a könnyeket a szemében, majd gyorsan magához rántott, hogy megöleljen.
Akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim. Daphnie és a családja volt az egyetlen, akikre számíthattam bármi történt. A kávézói állásomat is az apukájának köszönhetem és minden más alkalmi munkámat. Családom helyett, családom voltak.
-Annyira szeretlek titeket és annyira köszönök mindent. - szipogtam.
-Mi is szeretünk és tudod, hogy már családtag vagy.
Nagyon sokat jelentett ez nekem.
-Tudod mit? - húzódott el tőlem majd megtörölte kissé kipirosodott, könnyes arcát. - Aludj ma nálunk!
-Biztos?
-Tuti! Na nyomás, szedd össze a cuccod és...- hirtelen megállt.
-Mi van?
-A sulinál hagytuk a kocsit. - csapott a homlokára.
-Az ciki. Akkor tényleg sietek. - rohantam fel.
Egy nagyobb táskába beledobtam a ruháimat, amiben másnap megyek suliba, összeszedtem a könyveimet és már készen is voltam. Míg pakoltam végig azon járt a fejem, hogy ki lehet az, akivel beszéltem. Igazából féltem az egész helyzettől, mert valamiért úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Legalábbis a gondolataim biztosan nem. Lassan lebaktattam, adtam enni és inni Ladynek majd elindultunk vissza a sulihoz. Fokozottan ügyeltem arra, hogy a pajzsom egy percre se ereszkedjen le.
-Adele, szívem! De rég láttalak. - ölelt meg Teresa, Daphnie anyukája.
-Szia. - öleltem vissza.
-Hogy hogy itt? - terelt be lassan a konyhába, majd ültetett le az asztalhoz.
-Daphnie rávett, hogy aludjak itt.- mosolyogtam miközben az említett bement a nappaliba.
-Jól tette. Pont jókor jöttetek, mert most kezdünk neki vacsorázni.
-Oké, mindjárt jövök csak felviszem a táskám.
Otthonosan mozogtam már a házban. Ahogy mentem a folyosón végig néztem a falra akasztott képeket - már vagy ezredjére. Sorban, egymás után jöttek a családi fotók. Az egyik előtt megálltam és hosszan néztem. Daphnie volt rajta, a testvérei és én. Mintha teljesen én is közéjük tartoznék, hihetetlen jó érzés volt.
-Család! Vacsora! - hallottam meg Teresa hangját.
Gyorsan beraktam a holmimat Daph szobájába, majd én is csatlakoztam. Már mindenki ott ült, még Daphnie iker öccsei is. Leültem Daphnie mellé és megkezdődött a vacsora. Jól esett végre társaságban enni, nem pedig egyedül a tévét bámulva.
-Milyen a munka? - tette fel a kérdést Peter, Daph apukája.
-Nagyon jó. - mosolyogtam. ,,Iant leszámítva." - tettem hozzá magamban.
-Ennek örülök. Michael is meg van veled elégedve.
Mosolyogva bólintottam.
-Bár most ki akarom venni a hétvégét az érettségi miatt.
-Ez jó ötlet, biztosan el fog engedni. - helyeselt két falat között Teresa. - Jó lenne, ha Daphnie is végre komolyan venné. - nézett szigorúan lányára.
-Anya ezt légyszi, ne most kezd el. - emelte égnek tekintetét.
-Nem kezdek semmit, de jövőhéten érettségi és állítom, hogy még egy szót sem tanultál.
Kínos volt a helyet, így mindenki csendben üt és evett. Egy idő után Teresa törte meg a csendet.
-Adele, már kinézted a ruhád, amiben a bálba fogsz menni? - próbálta enyhíteni a helyzetet.
-Nem hiszem, hogy elmegyek, így ruhára sincs szükségem. - húztam el a szám keserűen mégis mosolyogva.
Daphnie anyukája is tudja, hogy soha egy bálban sem voltam még, kísérő hiánya miatt. Nem is tudom, honnan jött neki ez a gondolat, hogy a mostani bálra elmegyek.
Vacsora után segítettünk elpakolni, majd elvonultuk a szobába.
-Annyira elegem van már ebből. Úgy bánnak velem, mint egy öt éves kislánnyal.
-Az Ő szemükbe mindig öt éves kislány leszel. - huppantam le az ágyra, miközben barátnőm fel-alá mászkált, mint egy mérgezett egér.
-Tudom, de akkor is tekinthetnének rám kicsit felnőttként. - tárta szét karjait hitetlenkedő arccal.
-Megértelek, de csak azt akarják, hogy jól végezz és legyen belőled valaki.
-Hé, én így is vagyok valaki. - tette csípőre a kezét. - Néha elgondolkozom, hogy kinek az oldalán állsz. - nézett rám komolyan, de látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne nevesse el magát.
Arckifejezését bámulva hangosan elnevettem magam.
-Te most kiröhögsz? - nézett rám ismét hitetlenkedve még mindig vissza tartva előtörni vágyó nevetését.
Egyre torzuló arcán még jobban nevettem, majd hirtelen rám vetette magát és egy párnával püfölni kezdett. Én sem fogtam vissza magam, a legnagyobb párnát fogva szálltam én is harcba. Addig szerencsétlenkedtünk, míg legurultunk az ágyról és egymáson landoltunk.
-Idióta, ez a te hibád! - röhögtem, miközben próbáltam kimászni alóla.
-Persze, csak nyugodtan fogd rám. Te kezdted az egészet.
-Na jó, hagyjál! Megyek inkább lezuhanyzom. - tápászkodtam fel a földről nagy nehezen.
Kimentem a fürdőbe, beálltam a zuhany alá és végre leereszthettem a pajzsom. Elgondolkoztam az egész napon és az idegenen, aki olyan mint én. Mindeddig azt hittem, hogy egyedül vagyok a világban ezzel a képességgel, majd tizennyolc év után rá kellett jönnöm, hogy mégse. Vajon mennyien lehetnek még rajtunk kívül, akik olvasnak mások gondolataiban? Zuhanyzás végére arra jutottam, hogy valamelyik nap elfogok menni megint a parkba, hátha ott lesz ez a valaki. Hátha Ő többet tud erről az egészről, ugyanis én semmit nem tudok a gondolatolvasásról. Hogy egyáltalán miért van ez, miért alakult ki. Reméltem, hogy az a valaki választ tud adni a kérdéseimre.
-Készen vagy már? - dörömbölt az ajtón Daph.
-Egy perc. - szóltam vissza, majd gyorsan megtörölköztem, felkaptam magamra a pizsamám és kibaktattam a fürdőből.
-Ideje volt. - emelte égnek tekintetét mosolyogva, majd átvette a helyem.
Egyedül maradtam a szobában, amiben már oly sok mindenen keresztül mentünk Daphnieval. Emlékszem abban az évben, mikor ide kerültem - másodikban - állandóan rossz jegyeket kapott, ezért a szülei nem engedték sehova. Két hétig a sulin kívül nem találkoztunk. Aztán az egyik délután a szülei eljöttek értem, hogy menjek át, mert Daphnie azt mondta, nem lesz hajlandó semmit csinálni addig, amíg nem találkozhat velem sulin kívül. Nagyapa persze elengedett, hiszen mindig is Ő volt az engedékenyebb. Akkor egész éjjel fent voltunk, szerelmes filmeket néztünk és újságokból vágtunk ki pasikat, majd raktuk össze az ideálunkat. Reggel aztán nem bírtunk felkelni és elkéstünk a suliból. Persze akkor is megkaptuk a leszidást de nekünk teljesen megérte. Mindig is példa mutató, jó kislány voltam így néha jól esett kicsit rossznak lenni, amit valljunk be, Daphnie mellett nem volt nehéz elérni. Ahogy nosztalgiáztam szinte észre se vettem, hogy a gondolatok sunyin beszöktek a fejembe. Teresa gondolatai voltak a legerősebbek.
,,Hogy kéne elmondani a gyerekeknek, hogy Peterrel már nem olyan a házasságunk, mint volt. Istenem, mi lesz?!"
Kipattant a szemem. Mi? Daphnie szülei válni akarnak?
-Mi a baj?
Fel sem tűnt, hogy barátnőm már a szobában van.
-Semmi. - ráztam meg a fejem és felhúztam a pajzsot, hogy ne halljak semmit.
-Olyan fura vagy ma. Biztos minden rendben van? Tudod, hogy nekem elmondhatod.
-Tudom, de tényleg minden oké, csak mostanában minden rám zúdult. - terelni kezdtem és még hazudni sem hazudtam.
-Mesélj! - ült le mellé és karolt át.
-Itt az érettségi, éjt nappallá téve tanulok, de mégis úgy érzem, hogy nem tudok semmit. Elvagyok maradva a számlákkal pedig szinte minden szabadidőmet lefoglalja a munka, hogy pénzt keressek de még ez sem elég. Ráadásul nem sokára három éve, hogy a nagyi meghalt.
-Az érettségi miatt ne aggódj, menni fog. - simogatta meg a hátam. - És miért nem szóltál, hogy el vagy maradva? Tudod, hogy csak szólnod kell és segítünk.
-Tudom, de nem akarok élősködni. A saját lábamon kell megállnom.
-Adele, tizennyolc évesen nincs élő rokonod, vagy legalább is olyan, aki törődne veled bármit is. Csak ránk számíthatsz. Akármennyire is játsszuk a felnőttet nem vagyunk azok. Egy tizennyolc éves lánynak nem úgy kéne élnie, mint neked. Tudom, hogy nem te tehetsz erről, de legalább hagyd, hogy segítsünk neked.
Igaza volt Daphnienak. Még gyerek voltam, akinek törődésre és segítése van szüksége. Túl korán kellett egyedül talpra állnom, túl korán kellett önállósodnom. Éreztem, ahogy a könnyek megindulnak szememből és sebesen folynak le az arcomon. Hirtelen zúdultak rám az érzések. A szüleim hiánya, a nagyim halála, a nap mikor papa elmondta, hogy rákos.
-Gyere ide! - ölelt meg szorosan Daph, ami jelen pillanatban a legjobban esett.
Mondani nem tudtam semmit és úgy éreztem, mintha a karjaimon mázsás súlyok lennének, így mozdulni sem bírtam. Utáltam az életemet. Mindent utáltam.
Sosem értettem mit tettem azért, hogy ezt kaptam. Magamban kerestem mindig a hibát, hogy mi olyat cselekedhettem, amiért a sors elvette tőlem azokat, akik szerettem. Ráadásul nem volt elég, hogy tizenhét éves koromra teljesen elárvultam, hanem még itt volt a legidegesítőbb tulajdonságom, a gondolatolvasás, ami csak még jobban nehezítette az amúgy sem könnyű életemet. Mikor nagyapa meghalt és egyedül maradtam, belefáradtam abba, hogy fenn tartsam a pajzsom így a sajnálkozó és undorodó gondolatok szabadon mászkáltak ki-be a fejemben. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek, amire nem is egyszer, de nem is kétszer tettem kísérletet. Nem akartam élni, nem láttam értelmét az életemnek. Úgy éreztem könnyebb lenne eldobni semmit érő életem, minthogy egyedül kínlódjam végig, család nélkül. Egyszer a szobámban ültem, újabb öngyilkossági kísérletet akartam tenni, mikor Daphnie rám nyitott. Soha nem mondtam el neki, hogy miket tettem magammal és, hogy mit akartam egyáltalán tenni, így amikor meglátott teljesen lesápadt és azt sem tudta, hogyan hasson rám, miközben jobban sírt, mint én. Addigra már sírni sem tudtam. Akkor, azon a délutánon jöttem rá, hogy Daphnie az egyetlen ember, akiért élnem kell; akiért muszáj élnem. Még aznap átköltöztetett magukhoz, hogy ne legyek egyedül és, hogy még véletlenül se tegyek semmi ostobaságot. Állandóan Daph üvöltő gondolatait hallottam, miszerint aggódik értem. Rendes dolog volt tőle és valamilyen szinten jól is esett, de egy idő után nagyon zavaró volt így megint elkezdtem erőltetni a pajzsomat. Egyszer ideg összeroppanást kaptam a sok stressz, idegesség és erőlködés miatt, amiért egy hétig kórházban is voltam. Életem legrosszabb időszaka volt. Suliba se jártam, de bő három hónap alatt rájöttem, hogy össze kell szednem magam, mert sem anyuék sem a nagyiék nem akarnák, hogy ilyen életet éljek.
-Feküdjünk le! Pihenj! Aztán meglátjuk holnap, hogy milyen állapotban leszel és eldöntjük, hogy megyünk-e suliba. - simogatta meg a fejem Daph.
Mikor lefeküdtem akkor vettem csak észre, hogy abba hagytam a sírást. Ahogy próbáltam magamra erőltetni az alvást rájöttem, hogy beszélnem kell egy olyan emberrel, aki olyan, mint én. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy vissza fogok menni az első adandó alkalommal a parkba, hogy beszéljek azzal a fiúval. Ha nem lesz ott, addig fogok vissza járni míg újra kapcsolatba nem fogok kerülni vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése