Mióta elkezdtem dolgozni azóta hajt rám. Nem is lenne semmi baj vele, mert aránylag helyes fiú és rendes is. Mármint azok alapján rendes, amiket mond, de a gondolatai annál gusztustalanabbak. Nem egyszer kaptam azon, hogy rólam fantáziálgat munka közben. Az meg már csak hab a tortán volt, mikor kedvesen elhívott randizni miközben azt gondolta ,,Kérlek mondj igent! És úgy megduglak, hogy arra életed végéig emlékezni fogsz!" . Kösz, inkább nem. Kellemetlen szituáció volt.
-Szia! - köszöntem vissza neki.
Bejött mellém a pultba és alig észrevehetően végig mért.
,,Dögös!" - hallottam.
Lehunytam a szemem és elszámoltam tízig, hogy lenyugodjak. Az emberek többsége azt hiszi, hogy milyen jó lenne, ha tudnának az emberek gondolataiba olvasni. Tévednek. Nem tudok úgy beszélgetni egy emberrel, hogy ne gondoljak arra, hogy a szavai mögött vajon mik az igazi szándékai. Aztán akaratlanul is belehallgatok a fejébe és abban a pillanatban még az élettől is elmegy a kedvem.
-Meddig vagy ma műszakban?
-Pontosan még tíz percig. - néztem rá az órámra majd egy mosolyt erőltettem az arcomra.
Ebben a pillanatban robbant be - szó szerint - a kávézóba legjobb barátnőm, Daphnie. Ian feldúltan mérte végig barátnőmet, aki meghiúsította tervét, miszerint - megjegyzem hasztalanul - ismét randira hívjon.
-Seannel ma moziba megyünk, gyere velünk te is! - ült le.
-Nem lehet. - húztam el a számat.
-Miért?
-Fáradt vagyok.
-Olcsó kifogás. - vett ki egy szívószálat a tartóból és kezdte rágcsálni.
-Nincs kedvem. - próbálkoztam újra.
-Hülyeség. Sosem mozdulsz ki otthonról. Tizennyolc éves vagy de többet ülsz a négy fal között, mint a hatvannyolc éves nagyim. Ha pedig a pénzről van szó, nem gáz. Meghívunk.
Sóhajtottam. Tudtam, hogyha Daphnival kezdek hadakozni abból a csatából én nyertesen nem tudok kikerülni. Az ok pedig amiért nem akartam menni az volt, hogy túl fáradt voltam már ahhoz, hogy felhúzzam a pajzsom, így az emberek gondolatait valószínűleg hangosabban hallanám, mint a filmet. De ezt csak nem közölhettem így vele.
-Na jó, elmegyek. - adtam be a derekam, mert a végén úgyis addig győzködött volna míg bele nem mentem volna.
-Szupi! - kezdett el tapsikolni, mint valami öt éves kislány. - Szedd le magadról gyorsan ezt a göncöt ugyanis a munkaidődnek vége. Na siess! - legyintett kezével.
Néha elgondolkozom, hogyan lettünk ilyen jóba, amikor Daph olyan, mint egy duracell nyuszi, én meg néha tényleg hajazok egy nyugdíjasa. Hátra mentem az öltözőbe, levettem a kötényem, beletuszkoltam a táskámba és már majdnem sikerült meglógnom Ian elől, amikor utánam szólt.
-Adele, légyszi! Kérdezni szeretnék valamit.
Jaj, ne!
-Ne haragudj Ian, de most sietnem kell. Nem érek rá, bocsi. - néztem rá bűnbánóan majd gyorsan megléptem.
-Mi van? Kanos Ian megint próbálkozott? - kérdezte Daph röhögve, mikor meglátta arckifejezésem.
-Ne is említsd, kérlek. - emeltem égnek a tekintetem.
Beültünk szürke BMW-jébe és elindultunk a házamhoz.
-Tulajdonképpen mi bajod van vele? - tette fel váratlanul a kérdést.
-Ő, csak nem az esetem.
-Tizennyolc éves vagy és soha egyetlen pasi sem volt az eseted. Vagy teljesen vak vagy, vagy örök szüzességet fogadtál.
-Idióta. - ütöttem meg a vállát nevetve.
-De komolyan Adele, néha már aggódom érted.
-Tudod jól, hogy nem kell.
-Tudom, de akkor is. Soha nem akarsz eljönni sehová, úgy kell elrángatni, és olyan furán viselkedsz az emberekkel.
-Ennek a furaságnak az oka, nem bízom meg mindenkinek, aki velem szemben jön az utcán.
-Te senkiben nem bízol meg! - csattant fel.
-Ez nem igaz. Benned megbízom. - fontam össze karjaimat mellkason előtt sértődötten.
-Tudom. De megpróbálhatnád a jót látni az emberekben. Nem rögtön a rosszat feltételezni róluk.
Néha annyira nehéz magamban tartanom a titkomat Daphnie előtt. Ha tudná, hogy nem alaptalanak néha a feltételezéseim, sokkal könnyebb lenne.
-Hanyagolhatnánk a témát? Mert még az a maradék kedvem is elmegy a mozitól.
-Oké, bocs. - sóhajtott.
Idők közben hazaértünk az üres házamba, ahol egyedül Lady várt, a németjuhászom. Egy éve élek teljesen egyedül és még mindig nem szoktam meg. Amikor a papám meghalt akkor hoztam el egy menhelyről Ladyt, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Daphnie és a szülei nem egyszer próbáltak rávenni, hogy költözzek hozzájuk, de eddig nem sikerült nekik és nem is fog. Nem akarom rásózni magam senkire, akármennyire is rossz egyedül.
-Szia kicsikém! - guggoltam le szeretett lakótársamhoz, aki egy kisebb vakkantással viszonozta üdvözlésem.
-Na húzz öltözni, mert Seannek azt mondtam hatra ott leszünk érte és az húsz perc múlva lesz. - nézte meg a karját, mintha az óráját bámulta volna, ami amúgy nem volt rajta.
Felmentem a szobámba de még odáig is hallottam barátnőm üvöltő gondolatait.
,,Vajon tetszeni fogok így Seannak?"
Megmosolyogtam a gondolatot, hogy másfél év után is aggasztja, hogy Sean mit fog gondolni a kinézetéről. Már előre féltem a mozitól és az emberek gondolataitól, de próbáltam nem erre gondolni, ezért a ruhámra kezdtem összpontosítani. Egy sima farmernadrágot vettem fel egy fehér, virágos atlétával és egy fehér kardigánnal.
-Ketyeg óra! - kiáltott lentről Daphnie.
Élesen kifújtam a levegőt, felkaptam a táskámat és felkészülve a legrosszabbakra leszaladtam az emeletről.
-Nem sokára jövök. - simogattam meg kutyám fejét majd elindultunk Senaért.
Egész úton csendben voltunk, majd mikor elértünk a célhoz az enyhe rossz kedvem ismét előjött. Daphnie mindig piszkált, hogy miért nem keresek pasit magamnak mert, hogy akkor nekem is könnyebb lenne. A baj viszont, hogy senkinek nem fáj annyira, mint nekem, hogy egyedül vagyok párkapcsolatot tekintve. Randizgattam fiúkkal és ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok a fejükbe hallgatni, de a kísértés mindig nagyobb volt.
-Sziasztok! - ült be a kocsiba Sean.
Előrehajolt Daphniehoz, hogy megpuszilja én pedig könnyeimet visszatartva néztem ki az ablakon.
-Én azt hiszem mégsem megyek. - bukott ki belőlem, mielőtt meggondoltam volna.
-Mi?! - kérdezték egyszerre.
-Menjetek csak nyugodtan ketten, egyébként sem érzem jól magam. - hazudtam.
A szingliségem abban a pillanatban valamiért mindennél jobban fájt.
-Ne csessz már ki velem Adele! - Daphnie szinte könyörgött.
-Tényleg bocsi. Tudod, hogy amúgy se sok kedvem volt ehhez.
-De...
-Daphnie! - fogta meg a vállát Sean, mire rám ismét egy sírógörcs tört.
-Legalább haza vihetünk?
-Haza sétálok. Rám fér egy kis levegő. - mosolyogtam erőtlenül.
-Ah, oké. Mikor látlak?
-Valószínűleg holnap. Jó szórakozást a mozihoz. - eresztettem el ismét egy mosolyt majd kiszálltam a kocsiból és az enyhe áprilisi melegben elindultam haza.
Meg sem próbáltam felhúzni a pajzsom, az agyam már túl fáradt volt hozzá; így szabadon járkálhattak be mások gondolatai a fejembe.
,,Rohadt életbe, hogy mindent nekem kell csinálnom. Vásároljak, menjek a gyerekért, főzzek de szexeljek is vele." - hallottam egy nő gondolatát.
,,Tudom, hogy megcsal. De vajon kivel?" - velem egykorúra saccoltam a lányt, akinek ezek a gondolatok keringtek a fejében.
,,Megint el fogok késni." - egy férfi gondolatai hangosan száguldoztak.
Annyira elmerültem mások gondolatába, hogy fel sem tűnt, hogy valakinek egyenesen neki megyek.
-Bocsánat. - szabadkoztam.
,,Idióta ribanc, nem tud a lába elé nézni."
-Semmi baj.- mosolygott rám kedvesen a férfi.
Felfordult a gyomrom, így amilyen gyorsan csak tudtam elsiettem. Próbáltam mindig a jót látni az emberekben, de mikor meghallom a gondolataikat a maradék kis bizalmam is elpárolog. Gusztustalannak tartom, hogy teljesen mást mondunk ki, mint amit gondolunk. Persze néhány esetben elfogadható, de számomra akkor is visszataszító. Mire haza értem teljesen átfagytam így nagyon jól esett belépni a meleg házba. Ismét a magány volt az úr. Egy éve, hogy egyedül vagyok és azt hiszem soha nem fogom megkedvelni a magányt. A magányt nem lehet elfogadni. Az egyetlen dolog, ami néhány hét, sőt akár nap alatt tönkre tudja tenni az embert. Hiába van nekem Daph, nem várhatom el tőle, hogy minden idejét velem töltse. Családja van és barátja. Soha nem vallottam be neki de irtózatosan féltékeny vagyok rá. Sokszor szokott nekem panaszkodni, mikor összekap a családjával. Ő zokon veszi én pedig a legboldogabb lennék, ha veszekedhetnék a szüleimmel. Tizenöt éves voltam, mikor meghaltak. A mai napig - állítólag - ismeretlen okok miatt kigyulladt a házunk. Súlyos égési sérüléseket szenvedtek és füst mérgezést kaptak. Arra mentem haza, hogy a házunk porig égett és a szüleim halottak voltak. Azt az érzést senkinek nem kívánom. Semmim nem maradt, semmi nem kötött többé Birminghamhez. Akkor költöztem apu szüleihez Graftonba. Még abban az évben elvesztettem a nagyimat. A legnagyobb sok viszont akkor ért, mikor tizenhat éves koromban rákot diagnosztizáltak a nagypapámnál, majd a tizenhetedik szülinapom előtt egy héttel meg is halt. Két év alatt mindent elvesztettem.
x x x
Reggel hatkor az óra csörgésére keltem. Az utolsó évem a gimiben. Csak úgy tudom elviselni a sulit, hogy Daphnie mindig velem van és lefoglal. Amikor a graftoni középsuliba kerültem másodikos voltam így már egy összeszokott társaságba csöppentem. Daphnie volt az egyetlen, aki odajött hozzám. Kedves és közvetlen volt. Belehallgattam a fejébe a biztonság kedvéért és ugyanazt hallottam a fejében, mint amit kimondott. Akkor döntöttem el, hogy csak Daphnie-t akarom magam mellett tudni, mint barát. Azóta a nap óta, amikor egy hangos "Sziával" mellém ült, elválaszthatatlanok vagyunk. Kikászálódtam az ágyamból, megcsináltam a kávémat és pizsamában leültem a tévé elé, hogy meghallgassam a reggeli híreket. Robbantás Bostonban, halálos gázolások, fesztiválok kezdete. Tehát igazából semmi jó. Meghallgattam még az időjárást, hogy tudjam milyen időre számítsak. Tizenöt-húsz fokot mondtak, így egy kicsit lengébbre vettem. Egy vékony nadrágot vettem fel, egy kék atlétával és egy fekete vékony dzsekivel. Negyed nyolc volt, mikor meghallottam a dudát a ház előtt. Felkaptam a táskámat és kirohantam várakozó barátnőmhöz és barátjához.
-Hello! - köszöntem nekik.
-Hali! - még a köszönés is egyszerre ment nekik.
Olyanok, mint két tojás. Szerették egymást, Daphnie boldog volt és nekem csak ez számított.
-Milyen volt tegnap a film?
-Borzasztó!
-Király! - mondták egyszerre Seannal. - Hé, szerintem tök jó volt.
-Jó, neked lehet. Nem bírom ezeket a szerelmes cuccokat.
-Tudom, de nekem akkor is tetszett. Pluszban Max Irons cuki pasi.
-Nekem a csaj sem jött be. Szóval semmi élvezhető nem volt abban a filmben.
Csak mosolyogva hallgattam, ahogy film mellett és ellen érveltek. Csendben bámultam ki az ablakon és néztem a kis gyerekeket, akik szüleik kezét fogva mentek iskolába. Hiányoztak a szüleim, mindennél jobban. Hiányzott minden, ami velük kapcsolatos volt. Fel sem tűnt, hogy már megérkeztünk a sulihoz. Kiszálltam és kellemes szél járta át a testem.
-Két hét múlva lesz a tavaszi bál. Kivel jössz? - sétált mellém Daphnie Seannal.
-Valószínűleg nem megyek. - rántottam meg a vállam.
-Végzős vagy és nem jössz a tavaszi bálra?
-Eddig sem jártam bálokra szóval szerintem senki nem fog meglepődni, ha nem leszek ott. - ültem le az egyik padra a suli előtt. - Pluszban amúgy sincs párom.
-Akkor majd szerzünk valakit.
-Te most valami kerítőnőt játszol, vagy mi? - tártam szét a karjaimat.
-Nem, de azt akarom, hogy te is ott legyél. - biggyesztette le ajkát. - Na légyszi! Sean is azt akarja, hogy gyere. Igaz?
-Mi? - eszmélt fel az említett ugyanis éppen a legnagyobb bambulást folytatta.
-Ah, pasik. - emelte égnek tekintetét Daph. - Akkor eljössz?
-Talán. - adtam meg magam valamelyest.
-Ezt egy fél igennek veszem. - vigyorgott önelégülten.
-Ne vedd. - nevettem, pont mikor megszólalt a jelző csengő.
Daphnie és Sean érzékeny búcsút vettek egymástól egy kis időre, mivel Seannak tesi órája volt a pályán, nekünk meg töri. Mivel már a nyakunkon van az érettségi folyamatosan csak a tételekkel foglalkozunk, vagy nem is csinálunk semmit. Az egész nap egy kész unalom volt, nem történt semmi. Szerencsére míg a suliban voltam egyetlen idegen gondolat sem szökött a fejembe,
-Megyünk fagyizni? - tette fel a nap végén váratlanul a kérdést Daph.
-Szerintem annyira jó idő nincs, hogy fagyizzunk.
-Szerintem meg van, na gyere! A parknál van egy nagyon jó stand, ami most nyílt.
Számat ismét egy fáradt sóhaj hagyta el.
-Minden oké veled meg Seannal?
-Persze. Miért? - nézett rám furcsán miközben fagyinkat nyalva sétáltunk végig a parkon.
-Csak kérdeztem.
-Sean annyira - megállt mintha kereste volna a megfelelő szavakat. - tökéletes. Soha jobbat nem találnék. Imádom Őt. - nem túlzott, tényleg így is gondolta és így is érezte. - Nem is értem mi bajod volt vele annak idején.
Égnek emeltem a tekintetem, ahogy eszembe juttatta azt a két hónapot, mikor próbáltam megakadályozni a kapcsolatukat. Mikor Sean elkezdett nyomulni Daphniera sokat hallgattam a gondolatait és folyton azon járt az agya, hogy megfekteti Daphniet majd elhagyja Őt. Mindent megpróbáltam, de Sean túl jó színész volt, Daphnie meg szerelmes szóval hiába volt minden próbálkozásom. Daphnie szerencsére nem az a fajta lány, aki egykönnyen megadja magát így Sean addig fűzte, míg tényleg belé szeretett.
-Azt hittem erről már rég megfeledkeztünk. Ezerszer bocsánatot kértem és elmondtam, hogy csak félre ismertem Seant.
-Oké, nem is szemrehányásként mondtam.
Az elkövetkezendő tíz percben szótlanul mentünk egymást mellett. Én pedig valamilyen oknál fogva kíváncsi voltam, hogy mikre gondolnak az emberek, így leengedtem pajzsomat szabad utat adva a gondolatoknak. Igazából átlagos gondolatok voltak, semmi érdekes.
-Egyébként mondtam már, hogy... - kezdett bele Daphnie, de ekkor egy furcsa dolgot észleltem.
Egy gondolatból csak szó foszlányokat hallottam. Kissé megerőltettem magam és még jobban koncentráltam hátha sikerül többet megértenem belőle, de hiába. Olyan volt, mint egy gát, amin kis rések vannak és azokon a réseken átszivárog a víz. Olyan volt, mintha a gondolatok köré is egy gát lett volna építve, de néhány szó mégis kicsúszott volna alóla.
-Figyelsz? - bökte meg a vállam barátnőm.
-Tessék? - néztem rá meglepetten.
-Jól vagy? - aggodalmasan nézett rám.
-Igen, csak kicsit megfájdult a fejem. - ráncoltam a homlokomat.
Össze voltam zavarodva. Eddig sosem volt olyan, hogy ne értettem volna tisztán mások gondolatait, még ha archoz nem is tudtam őket kötni. Miközben Daphnie arról csacsogott mellettem, hogy már egy hete filózik azon, hogy a barack színű ruhát vegye meg vagy a fehéret én azon töprengtem, hogy mi lehetett az oka, hogy nem hallottam rendesen annak a valakinek a gondolatait.
,,Valami gáz van velem? Miért nem értettem? Kezd el múlni képességem?" - ezek a mondatok kavarogtak a fejemben miközben még mindig hallottam másokét, mikor egy - szinte már rémisztő - gondolatot hallottam meg.
,,Nem szép dolog mások fejében kutakodni!"
