Prológus.

2001. június 20. Birmingham.

-Adele, gyere ide! Had csináljak rólad és apuról egy képet! - szólt anyu így kénytelen voltam elszakadni a pandáktól.
,,De jó, semmi kedvem most ehhez a családi hajcihőhöz." - hallottam meg apu hangját.
-Apa nem akar képet csinálni. - szaladtam anyuhoz.
Mindketten meglepetten néztek rám és fogalmuk nem volt miről beszélek.
-Az előbb mondta, te nem hallottad anya? - néztem hol egyikőjükre, hol a másikukra.
-Adele, ne beszélj butaságokat! Nem mondott semmit. - anya arcán láttam, hogy teljesen össze van zavarodva.
-De én hallottam! - erősködtem.
-Adeline, miről beszélsz? Ez nem mókás kislányom. - guggolt le elém és nézett mélyen a szemembe apu.
,,Mégis honnan tudta, hogy mire gondoltam?" - hallottam ismét a hangot.
A legfurcsább az volt, hogy nem a fülemmel hallottam apu hangját, hanem a fejemben. Az ijedtségem túltett anyuékén is, nem tudtam mi történik. Szótlanul meredtünk még mindig egymásra apuval.
,,Most miért nem mond semmit? Mi történik?" - hallottam anya hangját, de ismét csak a fejemben. Ekkor jöttem rá, hogy nem csak azt hallom amit kimondanak, hanem azt is amit gondolnak.