Miután hazaengedtek a kórházból a hét hátralévő napjain nem mentem iskolába. Minden egyes nap úgy éreztem magam, mintha kimostak volna vagy mintha egy tehervonat hajtott volna át rajtam. Egész nap csak feküdtem vagy ültem és a tévében lévő jelentéktelen műsorokat néztem.
Egy éve, hogy teljesen egyedül élek de egyszer sem éreztem magam ennyire egyedül. Mióta elmondtam Daphnienak, hogy gondolat olvasó vagyok egyszer sem hívott fel. Én írtam neki vagy ezer üzenetet és körülbelül ugyanennyiszer hívtam is, de egyszer sem jött válasz. Nem akartam végleg, teljesen egyedül maradni. Megértettem Daph reakcióját teljes mértékben de mégis rosszul esett. Minden este a könnyeim és Lady társaságában aludtam el, ami már kezdett iszonyatosan kikészíteni.
Szombaton, ahogy az ebéd után tükörbe néztem elborzadtam a látványtól. Az állandó pír eltűnt az arcomról. Le voltam sápadva és a szemeim alatt is sötét karikák éktelenkedtek. Szaggatottan fújtam ki a levegőt és kócos, kusza hajamba temettem ujjaimat. Lehunytam szemeimet, ahogy hideg vízzel arcot mostam abban a reményben, hogy a kinézetem valamivel elviselhetőbb lesz. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, amin még a víz sem segített.
A nappaliba érve kinéztem az ablakon és láttam, ahogy az utcán boldog emberek, velem egykorú fiatalok sétáltak. Kinyitottam az ablakot, hogy be tudjon áramlani a friss levegő. Leültem a kanapéra és hagytam, hogy a kellemes májusi szellő átjárja a helységet. Azon kaptam magam, hogy ki akarok menni. Ki akartam szabadulni a falak közül, ki a levegőre, a szabadba. A szobámba slattyogtam és az otthoni kinyúlt pólómat és rövidnadrágomat, farmerrövidnadrágra és kék atlétára cseréltem. Az előszobában magamra vettem fehér Conversemet majd kiléptem az ajtón. Miközben az emberek között sétáltam észrevétlenül kúszott a számra egy halvány mosoly. Hagytam, hogy a kellemes lágy fuvallat belekapjon hajamba és szabadon reptesse azt.
Mindazok ellenére, amik az elmúlt napokban történtek velem én is szabadnak éreztem magam. Ahogy a meleg levegő simogatta a bőrömet feltöltődtem, úgy éreztem élek. Lábaim mintha önálló életre keltek volna, úgy vittek végig a városon. Végül a parkban kötöttem ki, ismét.
Abban a percben, ahogy átléptem a nagykapun eltűnt a szabadságérzetem és helyette csak egy hatalmas görcsöt éreztem a gyomromban. Fokozottan figyeltem arra, nehogy bármilyen gondolatot meghalljak. Nem akartam, hogy még jobban lelankadjon a jó kedvem. Leültem az egyik padra és próbáltam élvezni mindent, ami körülöttem folyt abban a pillanatban. A kellemes lágy szellő még mindig jelen volt, a nap simogatta a bőrömet, a madarak vidám csicsergése pedig szinte zene volt füleimnek. Viszont bármennyire próbáltam elengedni magam nem ment, hiszen ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy lehet megint tudnék beszélni Darennel, ha Ő is a parkban van. Mint mikor egy kisgyerek nem hagyja békén az anyukáját addig míg meg nem kapja a hőn áhított játékot. Az én gondolataim is addig gyötörtek míg le nem engedtem a pajzsomat. Abban a pillanatban úgy éreztem mintha több ezer ember beszélne nekem egyszerre. Fogcsikorgatva tűrtem néhány gyomorforgató gondolatot miközben Daren hangja - jobban szólva gondolatai - után kutattam.
,,Daren, itt vagy?" - gondoltam de nem jött válasz.
Vártam, hogy valami történjen. Szabadon hagytam az elmélet, hogyha esetleg Daren megjelenne, akkor halljam. Viszont minden egyes szó, ami a fejemben visszhangzott egy tőr volt a szívembe, ami arra emlékeztetett, hogy megbántottam Daphniet.
,,Daren?" - még egyszer próbálkoztam de ismét hasztalanul.
Ujjaimat kezdtem tördelni és azon gondolkoztam, hogy vajon ha Darennek vannak barátai, akkor Ők tudják-e mire képes.
,,Tudja." - hallottam meg hirtelen. - ,,Igaz csak egy ember van, akire legjobb barátként tekintek, de Ő tudja."
,,Elmondtad neki?"
,,Igen."
Egy kicsit hosszabb csend következett én pedig azon erőlködtem, hogy visszatartsam előtörni vágyó könnyeimet.
,,Mi történt?" - kérdezte.
,,A héten történt valami amivel elárultam magam a legjobb barátomnak. Végül kénytelen voltam neki elmondani mindent. Azóta nem beszél velem."
,,Sajnálom." - hallottam gondolatait.
Kirázott a hideg ettől a szótól.
,,Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Állandóan hívom és írok neki de semmire sem reagál. A te barátodnak mi volt a reakciója?"
,,Hát...kiröhögött." - egy előbújni vágyó mosolyt sikerült visszafojtanom. - ,,Azt hitte megőrültem, alig akarta elhinni. Majd miután minden egyes szót vissza mondtam neki abból amit gondolt, elhitte."
Szerencsésnek tartottam Darent, hogy annyival megúszta, hogy kinevették.
,,A szüleid tudják?"
,,Nem. Jayen kívül senki más. Na és a te szüleid?"
Torkomban a gombóc növekedni kezdett és próbáltam nem elsírni magam a park közepén.
,,Nekem nincsenek szüleim." - válaszoltam őszintén.
Magamat sem értettem, hogy miért bízom meg Darenben vagy, hogy egyáltalán miért beszélek vele. Valamiért úgy éreztem, hogy elmondhatok neki bármit. Talán azért mert jó volt végre olyannal beszélni, aki megért. Aki tudja, min megyek keresztül. Aki olyan, mint én.
,,Hogy érted, hogy nincsenek szüleid?"
Ekkor jött el a pillanat, amikor nem akartam tovább cseverészni.
,,Ne haragudj de nekem most mennem kell." - gondoltam ki gyorsan a szavakat, majd fel is húztam a pajzsom.
Nem mentem el a parkból, hiszen az időt viszont túlságosan is élveztem.
Sokat gondolok a szüleimre de arra nem állok készen, hogy elmeséljem valakinek, hogy mi is történt velem. Akár a szüleimmel vagy a nagyiékkal. Nem álltam készen arra, hogy ismét átéljem magamban azt, amit éreztem azokon a napokon, mikor a szeretteim elmentek, akkor amikor állandóan temetéseken álltam. Igazából nem csak ezért nem szeretek beszélni róla. A másik ok az, hogy mikor a mondandóm végére érek megkapom azt a szót, amit utálok...
Sajnálom. Soha nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak. Nem volt szükségem senki sajnálatára. Tizenhét évesen a saját lábamra álltam; nem élek fényűző pompában sőt, de élek.
Egyik idegesítő gondolat váltotta a másikat. Még mindig nem tudtam, hogyan fizessem ki az elmaradt számlákat. Akármennyire spóroltam nem volt elég a minimálbéres fizetésem a kávézóból, a néhány dollár ami a bébiszitterkedésből jön össze és az a pénz, amit az államtól kapok azért mert még kiskorú vagyok és árva. Így első hallásra azt hinné az ember, hogy ez sok pénz. De nem tudok egyedül fenntartani egy két szintes házat, eltartani magamat és még a sulit is fizetni. Hónap végén általában még annyi pénzem marad, hogy tudjak enni. Míg másoknak az a legnagyobb problémájuk, hogy nem kapnak új ruhát vagy nem kapják meg a legújabb telefont, amit a gyártó a piacra dobott, én minden hónapban azért küzdök, hogy ne haljak éhen.
Gondolkodásomat egy lábamnak ütődő labda zavarta meg. Egy szőke, körülbelül négy éves kisfiú szaladt felém. A kezembe vettem a labdát és mosolyogva vártam a rohanó kis szőkeséget.
-Fia! - köszönt kissé pöszén. - Bocsánat, hogy megrúgtalak. - nézett rám gyönyörű barna szemeivel.
-Semmi baj! - jelenlététől akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra, amit úgy éreztem nem is tudok lehervasztani. - Van nálam valami ami a tiéd. - nyújtottam át neki a labdát.
-Köfi. - villantotta rám aranyos mosolyát majd a játékot szorongatva elszaladt.
Fogalmam sincs meddig ülhettem még a padon mikor egyik pillanatról a másikra a gyönyörű kék éget szürke felhők borították el és azok kövér, hideg esőcseppeket bocsájtottak ki magukból.
-Francba! - nyögtem fel majd nagy nehezen feltápászkodtam és lassan elindultam haza.
Minden ember szaladt az utcán, újságot tartott a feje fölé, taxit próbált fogni vagy egyszerűen csak beállt egy kapualjba és úgy várta, hogy csendesedjen az eső. Rajtam kívül csak páran sétáltak lassan és élvezték az esőt. Nem mondanám, hogy szeretem az esőt, de néha jól esik csak mászkálni és hagyni, hogy az égből szakadó víztömeg eláztassa minden porcikámat. Már csak pár utca választott el a háztól, mikor lefékezett mellettem egy kocsi. Ahogy oldalra néztem rögtön felismertem Daphnie Plurieljét.
-Szia! - köszönt ki a lehúzott ablakon.
.Szia! - pislogtam rá de alig láttam az arcomba hulló eső miatt.
-Szállj be! - nem tudtam semmi érzelmet leolvasni az arcáról és a hangjából sem szűrtem le többet.
Örültem Daphnienak mert már hiányzott de féltem a beszélgetéstől. Átbotorkáltam az anyósülés felőli oldalra és beültem Daphnie mellé. Jól esett a meleg levegő és egy pillanatra el is lazultam.
-Ráérsz? - törte meg a csendet barátnőm és gyomrom ismét görcsbe rándult.
-Persze.
-Akkor elmegyünk hozzád, hogy tudjunk beszélni?
Egy megkönnyebbül sóhaj hagyta el a számat. Daphnie beszélni akart velem s csak abban tudtam reménykedni, hogy a beszélgetés végkimenetele jó lesz.
-Hívtalak milliószor és vagy ezer üzenetet küldtem. - kezdtem el én beszélni.
-Tudom és sajnálom de időre volt szükségem. Nem mindennap közlik velem, hogy hé gondolat olvasó vagyok.
Egy darabig egyikünk sem szólt semmit.
-Először komolyan azt hittem, hogy megőrültél. De, ahogy a napokban gondolkoztam. - szőke haját kezdte babrálni. - Rájöttem, hogy volt egy csomó dolog, amit nem tudtam hova tenni akkor de, hogy most elmondtad ezt az egészet rájöttem, hogy miért voltál olyan fura néha.
-Nem akartam elmondani de volt néhány olyan helyzet, mikor nem tudtam mit tenni.
-Múltkor, mikor mondtad, hogy ha tudtam volna anno, hogy Sean mire gondol akkor lehet nem lennék most vele... - nyelt egyet. - Az Ő gondolatait is hallgattad?
-Igen, de csak mert nem akartam, hogy bárki bántson téged.
-Mire gondolt? - kérdezte de elcsuklott a hangja.
Szemeim megteltek könnyel. Nem másfél év után akartam elrontani a kapcsolatukat. Sőt, soha nem is akarnám tönkre tenni. Ők ketten olyan tökéletesek együtt.
-Daphnie én...
-Kérlek! Csak mondd el! - szinte már sírt.
-De ez már mindegy. Régen volt és Sean szeret téged, mindennél jobban.
-Mondd el! Ennyire kérlek csak Adele.
Vettem egy mély levegőt, majd szaggatottan fújtam ki azt és erőt vettem magamon.
-Az elején csak le akart veled feküdni. - motyogtam de tudtam, hogy hallja.
Halkan zokogott mellettem.
-Ezért akartad megakadályozni, hogy összejöjjünk?
Megfogtam kezét, ami a combján pihent.
-Igen de aztán azért álltam le a témáról, mert tényleg elkezdted Őt érdekelni és tényleg megszeretett. Azóta is ugyanúgy szeret.
-Biztos? - nézett rám könnyes szemeivel.
-Persze. Szerinted engedném, hogy bárki kihasználjon téged?
Halványan mosolygott majd megtörölte az arcát.
-Szóval most komolyan hallod mások gondolatait?
Bólintottam.
-Azt is hallod, amit most gondolok?
-Nem, mert fent van a pajzsom. - mosolyogtam aztán láttam rajta, hogy nem érti. - Mikor anyuék meghaltak körülöttem mindenki azt gondolta, hogy milyen rossz lehet nekem és mindenki sajnált. Elegem volt már mert folyton emlékeztettek arra, ami történt. Próbáltam akkor kizárni a gondolatokat. Nehéz volt de egy idő után sikerült.
-Hú. - csak ennyit tudott mondani. - Megmutatod, hogy csinálod?
-Biztos? - húztam fel a szemöldököm.
Bólintott. Szabad utat hagytam Daphnie gondolatainak.
,,Ha most visszamondja, amit gondolok agyvérzést kapok."
-Még mindig nem bízol bennem?
Értetlenül nézett rám. Halkan nevetni kezdtem.
-Az agyvérzés veszélyes dolog.
Felnevettem arcán, ahogy a hitetlenkedéstől eltátotta a száját.
-Basszus. - nyögött fel. - Te tényleg hallod a gondolatokat.
-Úgy látszik. - vontam vállat mosolyogva.
-De mióta és hogyan? Ez annyira...
-Nem normális? - szórakoztam rajta, hogy próbálja feldolgozni a tényeket. - Öt hat éves lehettem, mikor rájöttem, hogy mi is tudok. Nagyon furcsa volt és kezdeni sem tudtam vele semmit. Először még azt sem tudtam mi ez. Csak azzal voltam tisztában, hogy olyanokat hallok amiket nem mondanak ki és amit mások nem hallanak. Aztán később rájöttem, hogy mi is ez. De azt nem tudom, hogy mitől alakult ki vagy miért vagyok ilyen, amilyen.
-Mások is vannak rajtad kívül, akik képesek erre?
-Nem tudom. Még egyel sem találkoztam. - füllentettem.
Nem akartam felfedni Darent is. Ha elmondtam volna Daphnie-nak úgy éreztem volna, mintha elárultam volna Őt.
-Akkor ezért nem voltak soha barátaid és ezért nem is volt még pasid?
-Igen. Az összes randi amire eddig elcipeltél azért fulladt kudarcba, mert nem bírtam ki, hogy ne hallgassak bele a gondolataikba. - húztam el a számat.
Aztán beállt a csend. Csak ültünk és néztünk magunk elé. Daphnie próbálta feldolgozni az újonnan kapott infókat én pedig próbáltam kiűzni Darent a fejemből. De nem ment..
