5. fejezet

Sziasztok kedves Olvasók!
Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem hoztam fejezetet de szinte alig van idő a történeteimre - ami miatt nagyon rosszul érzem magam. Mint már olvashattátok mostantól hétvégén fogom hozni a fejezeteket - nem ígérem, hogy minden hétvégén lesz új. Na de nem is húzom tovább az időt, itt van a fejezet, remélem elnyeri a tetszéseteket!
Kommentelni, pipálni és feliratkozni még mindig szabad!

xx, Jennii T.

-Sokkal borzasztóbbra számítottam. - kortyolt kávéjába Daph az utolsó szóbeli érettségink után, a suli közelében lévő Starbucksban. 

-Ha ezt tudom nem tanulok ennyit. - nevettem fel halkan.

Mióta Daphnie-val kibeszéltünk mindent a képességemről sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. 

Egy magas, barna hajú és barna szemű fiú lépett be az ajtón. Szinte rögtön megakadt rajta a szemem. Fekete pólót viselt, amin keresztül hibátlanul látszódtak izmai, Körülnézett a kávézóban, majd rajtam állapodott meg tekintete. Egy örökkévalóságnak tűnő percig csak néztük egymást míg én zavartan a kezemre nem pillantottam, ami a poharat szorította. 

-Ez meg mi volt? - bújt közel hozzám barátnőm, hogy csak én halljam, amit mond. 

-Micsoda? - néztem rá értetlenül, mint aki nem tudja miről van szó, miközben nagyon is tudtam, miről beszél.

-A szemezés a magas barnával. - vigyorgott.

Egy vállrándítással elintéztem a dolgot, de félénken ismét az ajtó felé pillantottam. Még mindig ott állt és pásztázta a tömeget, mintha keresett volna valakit.

-Hallgass bele a fejébe! - suttogta Daphnie.

-Mi?! Nem! - tiltakoztam a kelleténél kicsit hangosabban, aminek következménye képen pár kérdő pillantást kaptam. 

A "magas barna" arcán egy hatalmas mosoly terült el majd egy körülbelül tizenhat éves szőke lányhoz sétált és megölelte. Csalódottan fújtam ki a levegőt és a körmömön lévő halvány rózsaszín lakkot kezdtem kapargatni. 

-Barátnője van. - mondtam ki hangosan azt hiszem inkább csak magamnak. 

-Nem hinném, hogy a barátnője. Inkább úgy néz a kis csajra, mint a húgára.

-Aha. - mondtam unottan. 

-Na gyerünk, hallgass már bele valamelyik fejébe. Tuti kiderül, hogy ki is a lány valójában. 

-Nem! - tiltakoztam ismét - Amúgy sem tudok olyan gondolatokra koncentrálni, amiket még nem hallottam vagy aminek nem ismerem a tulajdonosát. 

-Oké, akkor ezt megfogod tanulni és szépen kamatoztatni fogjuk. 

-Mi van? - szinte felsikítottam, amivel ismét sikerült felhívom magamra a figyelmet. 

-Na jó menjünk, mert az emberek kezdenek itt hülyének nézni. - összeszedte cuccát majd kirángatott a kávézóból. 

Utoljára még sikerült elkapnom a "magas barna" tekintetét, amitől összeszorult a gyomrom és szívem hevesebben kezdett dobogni. 

-És, hogy tervezed ezt az egészet? - néztem felhúzott szemöldökkel barátnőmre.

-Azt még nem tudom. - torpant meg kicsit, majd hatalmas vigyorral az arcán sétált tovább - Majd kitalálom.

-Daphnie én ezt nem akarom! - nyafogtam.

-Fejlesztened kell a képességed! 

Attól függetlenül, mennyit meséltem neki a gondolatolvasás hátrányairól, Daphnie nagyon oda volt érte. 

-Nem! Eleve utálom ez az egészet, nem akarom még fejleszteni is.

-Élvezhetnéd egy kicsi! - csapott karomra. - A hasznodra is válthatnád.

Szemeimet forgattam miközben egymásba karolva sétáltunk Grafton utcáin. 

-Tudod már kivel jössz a tavaszi bálra? - hozta fel ismét a témát, amiből már kezdett elegem lenni.

Mivel nem érkeztek meg időben a díszek és egyéb dolgok, amivel felaggathatták volna a tornatermet elhalasztották a bált érettségi utánra. 

-Daphnie. Nem fogok elmenni a bálra, ezt már milliószor elmondtam. Ráadásul nem is értem már miért úgy reklámozzák, hogy tavaszi bál, mikor már nyár van. - akadtam ki. 

-De el fogsz jönni! Keresünk valakit, aki megérdemel téged és, aki nem hülye. Na meg persze olyat, aki helyes. A neve miatt meg ne nekem reklamálj, arról nem én tehetek. 

-Nem hagyhatnánk ezt a bálosdit? Kezdek tőle kikészülni.

-Akkor is el fogsz jönni. - durmolta orra alatt.

Hiába ellenkeztem tudtam, hogy végül úgy is ott leszek a bálon, hiszen amit Daphnie a fejébe vesz, az általában úgy is van.
Már majdnem Daphniék házánál voltunk, amikor észrevettük, hogy a szülei kint állnak az utcán és veszekednek.
-Hát ott meg mi folyik? - ráncolta homlokát barátnőm és szaporábbra vette lépteit.
Szinte már mindketten futottunk.
-Undorító szemétláda vagy! Hogy tehetted ezt velem és a gyerekekkel?
Mi csak álltunk szótlanul, nem tudtunk mit mondani. Teresa és Peter pedig észre sem vettek minket.
-Tűnj el innen! Tűnj el a házamból! - kiabált sírva Teresa.
-Anyu, mi van? - szólalt meg végre barátnőm, könnyei pedig lassan szabad utat találtak maguknak.
Hirtelen mindkettejük ránk nézett. Fájdalmas volt a tekintetük, nem akarták, hogy a lányuk végig nézze ezt a jelenetet.
-Daphnie. - szólalt meg apja fájdalmasan de nem tudott többet mondani.
-Lányok, kérlek menjetek be! - Teresa próbálta hangjában leplezni az idegességet, a szomorúságot és a kétségbeesettséget.
-Nem! Nem megyünk be addig, míg el nem mondjátok mi folyik itt.
-Daphnie! - rivallt rá lányára a kisírt szemű anya úgy, mint még soha.
Megfogtam Daphnie kezét és a bejárat felé kezdtem húzni.
-Gyere! - mondtam neki halkan.
Peterrel néztek farkasszemet. Már majdnem bent voltunk mikor Kaiden és Cole rontottak ki a házból és rohantak apjukhoz.
-Apu, hova mész? - kérdezte Kaiden már sírva.
-Lányok, vigyétek be a fiúkat légyszíves!
-Kaiden. Cole. Gyertek! - szólalt meg Daphnie és elindult a két említett kisfiú felé.
-Nem, én apuval megyek! - sírt Cole.
-Nem mész! Gyerünk befelé! - parancsolt rá Daph.
Peter leguggolt hozzájuk, megölelte őket és még mondott is nekik valamit, amit nem hallottam. A két kisfiú nehezen, de elengedték apjukat.
-Menjetek be mindannyian, mindjárt megyek én is. - Teresa hangja olyan szomorú volt, hogy még az én szívem is belefájdult.
Mindannyian bementünk a házba és a nappaliban vártunk. Soha nem volt még ilyen fagyos a hangulat a Fazer család házában.
-Mire gondolnak? - súgta nekem Daphnie.
Sóhajtottam egy nagyot. Nem pont akkor akartam ellenkezni vele. Leeresztettem pajzsomat.
,,Istenem, mi lesz a gyerekekkel és velem?" - Teresa gondolatai voltak a leghangosabbak.
,,Nem akarom elveszíteni Őket." - Peter gondolatai kétségbeesettek voltak.
-Na? - nézett rám hatalmas kék szemeivel.
-Anyukád azon gondolkozik mi lesz veletek, apukád pedig nem akar titeket elveszíteni.
-Nem tudom mi történhetett. Soha nem láttam Őket ilyennek. - szipogott barátnőm.
-Minden rendben lesz. - nyugtattam bár én magam sem voltam ebben biztos.
Hirtelen belépett Teresa.
-Most már elmondod mi van?
Teresa rám nézett majd a fiúkra. Kettesben akartak maradni Daphnie-val.
-Fiúk, nem megyünk fel? Megmutathatnátok az új autópályát, amit kaptatok. - álltam fel és mosolyogtam az ikrekre.
Egy darabig csak ültek és nem tudták mit csináljanak, majd mikor egy apró bólintást kaptak anyjuktól elindultak. Teresa hálásan mosolygott rám, míg el nem tűntem a fiúkkal.

-Apám megcsalta anyámat. Érted? Apu. - sírt mellettem Daphnie.
-De ez biztos?
-Apu itthon hagyta a telefonját a nő meg felhívta. Persze anyu vette fel. Ahogy apu haza jött anya kérdőre vonta. Természetesen tagadott mindent de...
Fogalmam nem volt, hogy mit mondhatnék.
-Egy másik nőt választott helyettünk. Soha nem fogom megbocsátani neki. - szipogott.
-De nem tudhatod miért tette.
-Nincs olyan ok, ami mentesíthetné. Anyu mondta, hogy egy ideje már nem volt olyan a házasságuk, mint régen. De anyu helyre akartam hozni, próbálta. - tört ki ismét könnyek között.
-És most hogyan lesz tovább?
-Nem tudom. Még anya sem tudja annyira friss neki ez az egész, bár azon sem csodálkoznék, ha elválnának. Apu megérdemelné.
-Ne mondj ilyet! Bármit tesz Ő az apád és az is marad. Az, hogy anyukáddal már nem jöttek ki olyan jól nem az Ő hibája. Az érzéseket nem lehet irányítani. Persze ez akkor sem jogosítja fel arra, hogy ezt tegye de ettől függetlenül téged és az ikreket ugyanúgy szeret.
Hosszú percekig egyikünk sem mondott semmit.
-Felhívom Seant, elmondom neki mi történt. - állt fel telefonjáért.

Már egy hete vége volt minden hajcihőnek a sulival és az érettségivel kapcsolatban. Míg más velem egy korúak megállás nélkül buliztak és kipihenték a suli fáradalmait, addig én megállás nélkül dolgoztam, hogy ki tudjak fizetni mindent.
-Adele! Új vendég a hatosnál! - kiáltott munkatársam Sam, mire én fejvesztve rohantam az említett asztalhoz.
Két tizenhat év körüli lány ült az asztalnál. Míg Ők azon tanakodtak mit igyanak, én addig szemügyre vettem az apró helyiséget, ami most tele volt a tizenéves fiatalokkal, akik megállás nélkül beszélgettek és nevettek. Hirtelen megakadt a szemem egy szőke lányon, aki nagyon ismerősnek tűnt. Pár másodperc elteltével rájöttem, hogy ugyanaz a lány volt, mint akit a magas barnával láttam. Fogalmam sincs meddig bámulhattam de rám kapta tekintetét, amitől én zavarba jöttem és a vendégeimre kezdtem koncentrálni.
-Sikerült már választani? - kérdeztem a lányokat, mire hevesen bólogatni kezdtek és leadták a rendelésüket. Miután leadtam a pultosnak a kis cetlit, amin a rendelés állt csak álltam és vártam. Közben feltűnt, hogy akaratlanul is a szőke lány asztala felé leskelődöm.Néhány másodperc után ismételten rám nézett, a vele szemben ülő fiú - aki idők közben csatlakozott hozzá - megfordult, hogy szemügyre vegyen. Abban a pillanatban viszont, ahogy a szemembe nézett elvesztem. A "magas barnával" szemeztem, megint. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem az övétől, akármennyire is szerettem volna. Kissé megrázta a fejét majd hátat fordított nekem.
Rám jött a sírógörcs és nem voltam benne biztos, hogy vissza tudom tartani előkívánkozó könnyeimet.
-Sam, át tudnád venni a hatost? Nem érzem jól magam. Muszáj kimennem pár percre. - mentem oda kolléganőmhöz miközben próbáltam elrejteni remegő kezeimet.
-Persze, menj csak! - nézett rám aggodalmas tekintettel. - Átveszem. - simította meg a vállam majd ment is.
A személyzetnek szánt ajtó felé vettem az irányt. Szaporán kapkodtam apró lábaimat, miközben azon kattogott az agyam, hogy mi történik velem. Ahogy kinyitottam az ajtót rögtön Ian-nek ütköztem, aki valószínűleg éppen jött váltani a pultost. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, kikerültem és kiléptem a szabad levegőre. Hátamat a falnak döntöttem, szemhéjamat összeszorítottam, de ezzel sem tudtam megakadályozni, hogy a könnyek ne induljanak el szememből. Nem tudtam miért van rám olyan furcsa hatással az a fiú. Nem ismertem, azt sem tudtam ki Ő. De, ahogy a szemembe nézett úgy éreztem mintha ezer pillangó repkedne a hasamba. Arra gondoltam, hogy ez az egész nem velem történik. Csak álltam és próbáltam lenyugtatni magam, miközben az eget néztem, ahol a Nap már az felhők alatt bóbiskolt. Hallottam, ahogy nyílik a személyzeti ajtó. Nem igazán törődtem vele, mindaddig amíg meg nem hallottam a hangot, ami ahhoz a személyhez tartozott, akinek még a nevétől is kiráz a hideg.
-Adele, jól vagy?
-Persze, csak most szeretnék kicsit egyedül lenni. - próbálkoztam, hátha veszi a lapot idegesítő, már-már zaklató munkatársam.
-Jobb, ha kibeszéled magadból. - próbálkozott ismét Ian.
-Nincs miről beszélnem. Egyszerűen csak nem érzem jól magam és ennyi. - egyre közelebb jött, amitől kezdtem kicsit feszülten érezni magam.
-Segíthetek azon, hogy jobban érezd magad. - lépett elém.
Remegni kezdtem szavai hallatán. Jobb kezét lassan felemelte majd végig simított vele arcomon. Kirázott tőle a hideg és nem jó értelemben.
-Mi a francot csinálsz? - kérdeztem tőle remegő hangon, miközben eltoltam magamtól a kezét.
Undorító vigyor ült ki arcára, amitől még jobban félni kezdtem.
-Csak segítek. - mondta nyájas hangon.
-Nincs szükségem a segítségedre. Csak hagyj békén! - löktem el magamtól.
Próbáltam ott hagyni és vissza menni a kávézóba, de akkor megragadta a karomat és a falhoz nyomott nem túl gyenge módon. Ahogy a hátam a kemény, hideg téglának ütődött felszisszentem.
-Azt hiszed ilyen egyszerűen leléphetsz?! - szűrte fogai közt, miközben még mindig erősen a falnak nyomott. - Eddig mindig leléptél, mindig visszautasítottál de most már elég volt.
Egyik kezével végig simított oldalamon.
-Undorító vagy.
-Te meg dögös.
-Engedj el! - megtaláltam hangomat így már erőteljesebben rá tudtam szólni.
-Nem sokára bébi, nem sokára. - morogta, majd nyakamat kezdte csókolgatni.
El akartam lökni, küzdöttem ellene de erősebb volt mint én, így esélyem sem volt.
-Engedj már el! - ordítottam, mikor egy pofon csattant az arcomon.
-Fogd be a szádat, ha azt akarod, hogy kíméletes legyek!
Szemeimet marni kezdték a könnyek.
-Engedj el! - kiáltottam még egyszer abban a reményben, hogy hátha valaki meghallja.
Ekkor viszont ismét a csípős érzés uralkodott el arcomon.
-Azt mondtam, hogy kussolj! - szinte már morgott.
Befogta a számat és folytatta azt, amit abba hagyott. Néhány percig még próbáltam szabadulni de aztán beláttam, hogy semmi értelme így sírva tűrtem az undorítóbbnál undorítóbb tetteit.
Magamban fohászkodtam, hogy valaki jöjjön ki és segítsen. Arra nem számíthattam, hogy a járó kelők közül bárki segítsen mert a kávézó háta mögött egy sikátor volt, ami pont a város legnyugodtabb utcájából "nyílt".
Ian keze lassan becsúszott a pólóm alá, én pedig ismét megpróbáltam szabadulni; sikertelenül.
Hallottam, ahogy kicsapódik az ajtó, majd már csak azt vettem észre, hogy Ian elterül a földön. Ijedten és remegve néztem körül, hogy ki lehetett a megmentőm. Megakartam köszönni, viszont mikor megláttam, hogy ki is volt az nem tudtam megszólalni. A magas barna - kezdett idegesíteni, hogy nem tudom a nevét - állt előttem. Csak álltunk és néztük egymást.
-Köszönöm. - szólaltam meg miután nagy nehezen erőt vettem magamon.
Ő csak bólintott majd sarkon fordult és visszament a kávézóba.
-Adele! - hallottam meg Sam kétségbeesett hangját, majd két másodperc múlva meg is jelent.
Mikor meglátta Ian-t a földön kiterülve szinte lesápadt.
-Mi történt? - jött oda hozzám és tette kezét vállamra.
-Csak kijöttem, aztán Ian is és erőszakoskodni kezdett. Én próbáltam... - hadartam de Sam a szavamba vágott.
-De már minden rendben. - húzott magához és ölelt meg, ami nagyon meglepett de jól is esett. - Ki volt az a fiú? Csak kirontott az ajtón aztán mikor visszajött azt mondta jöjjek ki. Ismered Őt?
-Nem. - ráztam a fejem miközben azon gondolkodtam, hogy honnan tudhatta, mi történik.